Én az életet választom!
Önmagunkról mesélni a legnehezebb, különösen, ha életünk egy fájdalmas pontját szeretnénk megosztani másokkal. Magyarországon naponta 7 ember lesz öngyilkos, amelynek legnagyobb áldozatait talán azok jelentik, akikhez közel állt az így elvesztett személy.
A gyötrelem tortúrája
Két évvel ezelőtt, egy nyári napon derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy édesapám öngyilkos lett. Ő, aki mindig erős volt és bármikor kimászott a slamasztikából? Bár szüleim gyermekkoromban elváltak, és én édesanyámmal éltem, apukámmal is szoros maradt a kapcsolatom. A mi viszonyunk nem volt átlagos, hiszen inkább volt a legjobb férfibarátom, mint a szigorú atyám. Hittem, hogy az egyetlen férfi, akiben egy lány igazán megbízhat, az az édesapja lehet. Az utolsó közel fél évben egyedül élt albérletben, de gyakran találkoztunk, és beszéltünk is. Viharos kapcsolata volt alkohol problémákkal küzdő párjával, aki érezhetően kikészítette őt. Apa mégis mellette maradt, és próbált harcolni ezért a szerelemért.
Amikor azonban megtudtam, hogy önkezűleg vetett véget életének, becsapva éreztem magam. Azt hittem, sosem tenne ilyet! Kétségbeesetten próbáltam felhívni, mert bíztam benne, hogy nekem majd felveszi a telefont. Nem tette! Elviselhetetlen fájdalom vett körül, amely miatt azt éreztem, hogy nem lesz több holnapom. Lassan, és kínkeservesen teltek a percek, az órák, a napok, és a bénító sokk után jött az önvád. Mit kellett volna látnom? Mikor? Honnan kellett volna tudnom, hogy mire készül? Mik voltak a jelek? Miért nem gyanítottam? Mit kellett volna tennem, hogy mindez ne következzen be? Aztán ott van a búcsúlevél… Zavaros, rövid, és nem szólt konkrétan senkihez. A kiváltó okokat sem magyarázta el benne. Amikor visszagondolok az utolsó sorokra, úgy érzem, mintha nem is az az ember írta volna, akit én ismertem és szerettem (szeretek)! Néha azt gondolom, hogy jobb lenne tisztán látni mindent, máskor pedig azt érzem, hogy a fájdalmon, az átélt traumán semmit sem változtatnának a kész tények.
Szeretteim kemény munkával vésték a fejembe, hogy nem én vagyok az oka apu halálának. Ekkor rögtön éreztem némi haragot az ő irányába. Miért nem gondolt arra, hogy mit hagy maga után? Miért nem kért tőlem segítséget, tanácsot, mint máskor? Bármit megtettem volna érte, és tudom, hogy ez ő is tudta! Az iránta érzett harag után a világot kezdtem el gyűlölni. Azt a világot, amely hagyja, hogy ilyen dolgok megtörténjenek velünk…
El kell indulni
Mindannyian ragaszkodunk szeretteinkhez, a gyásszal teli időszakban azonban szó szerint, mind a tíz ujjammal kapaszkodtam beléjük! Szükségem volt édesanyám szavaira, öleléseire, a hallgatásokra a legjobb barátnőimmel, és hogy megmutassák, akár szeretném, akár nem, az élet megy tovább. Szeretettel, türelemmel viselkedtek irántam, ez pedig visszahozott a vegetatív állapotból. Ugyanis be kell valljam, szükségem volt nyugtatókra, különösen éjjel, hogy aludni tudjak. Eleinte csak szeretteimre koncentráltam, az érdekelt, hogy velük milyen dolgok történnek. Ezt követően jöttem rá, hogy újra élhetővé kell tennem magam számára a világot. Első lépésként otthonról kezdtem el dolgozni, zenét hallgattam, könyveket olvastam, lefoglaltam gondolataim, mindig koncentráltam valamire, egyszóval próbáltam visszanyerni egykori energikus énemet. Bár az örömök eleinte csak másodpercekig tartottak, de szépen lassan egyre hosszabb időt öleltek fel. Mára tudom, hogy a gyász sosem könnyű, hiszen senki nem szeret veszíteni, márpedig a halállal elveszítjük azt, akit szeretünk. Nem látjuk, nem halljuk, nem érinthetjük őket többé, viszont rá kell jönnünk, hogy emlékezhetünk rájuk, érezhetjük, és szerethetjük őket, egészen az idő végezetéig. Így teszek én is…
Ha ebben a cipőben jársz
A legfontosabb, hogy soha ne szégyelljünk segítséget kérni! Ha szerencséd van, már most kezek nyúlnak feléd, akik támogatni szeretnének téged. Azonban, ha úgy érzed, hogy szakértő segítségre van szükséged, ne félj felkeresni az erre legalkalmasabb embert, intézményt! A legnagyobb hiba, ha eldöntöd, hogy nem mászol ki a gödörből, vagy ha elsüllyedsz az önvádak tengerében és nem törsz fel az életedért. Hidd el, Ő is azt akarná, hogy talpra állj és megálld helyed a nagyvilágban. Még ha lehetetlennek is tűnik…
És akkor egy versem korábbról:
Itt voltál velem
„Magad döntöttél úgy, hogy itt hagyod e földet;
Nem viseled tovább a kialakult förtelmet.
Elhiszem, hogy borzalom volt, mit meg kellett élned,
De biztos vagy benne, hogy ezt kellett meglépned?
Nem nézted meg jól, mit hagysz magad után;
Én láttam csak tisztán azon a délután.
Mikor sírod felett omlottak a könnyek,
Szeretteid kérték, legyen neked könnyebb.
Sok ismeretlen arc fogta át vállamat;
Mind simítani akarták mély fájdalmamat.
Hinni szeretném, hogy létezik egy világ,
Melynek ablakából Te nézel le, Apám.
Nem értem az okokat; jobb is ez így talán;
Túl sok itt lenn; a hirtelen jött talány.
Most mégis köszönöm Neked, hogy itt voltál velem;
S ha csak rövid ideig is, de fogtad két kezem.
Míg élek, gyújtom Érted a Szeretet-Lángokat,
Te pedig kövesd a mennyből egyetlen lányodat!
Családom, barátaim, mind, ki mellettem állt,
Ti lettetek nekem a leggyönyörűbb mentsvár.
Támaszotok volt életem e szakaszán,
A gyógyító puszi szívemnek tapaszán.”
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez