Énkép elvitelre?
Vajon mennyivel lennék több nagyobb keblekkel? Mert igaz, hogy az Insta celebeket mind bőségesen megáldotta a természet, vagy a sebész kése; de azzal, hogy ráadásul még ki is teszik naponta közszemlére, hány nőt aláznak porrá az ártatlannak tűnő lájkvadászat közben? Mióta dominálnak ennyire a már-már irreális külsőségek?
Eltévedt társadalmunk ideáljai az Instagramon pózoló celebek és fitneszmodellek, akik naponta osztják meg tökéletesebbnél is tökéletesebb képeiket; miközben mi, halandó lelkek, otthon a babzsákfotelbe süppedve egyre mélyebbre ássuk önértékelésünket. Bicskanyitogatónak találom a férfiak szájából gyakran elhangzó érvet, miszerint a kapcsolatuk, házasságuk amiatt ment tönkre, mert a kedvesük már nem olyan vékony, feszes, dúskeblű, mint régen. Mert természetes igény mindkét nemre nézve, hogy partnerét vonzónak és kívánatosnak találja évek múltán is, de mióta dominálnak ennyire a már-már irreális külsőségek?
A minap a TV-t kapcsolgatva egy plasztikai sebésszel készült interjúra akadtam. Azonnal megálltam, hiszen hosszú évek küzdelme áll mögöttem, amióta egy férfi unszolására majdnem mellműtétre adtam a fejem. Korábbi ingatag személyiségem ezt a ”kedvességet” komoly lelki tusaként élte meg, mára viszont úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy végül sem a kapcsolat, sem pedig a műtét nem jutott el a teljes beteljesedéshez. Az interjút hallgatva és a sikeres műtétek eredményeit nézegetve ismét gondolkodóba estem. Vajon mennyivel lennék több nagyobb keblekkel? Mert igaz, hogy az Insta celebeket mind bőségesen megáldotta a természet, vagy a sebész kése; de azzal, hogy ráadásul még ki is teszik naponta közszemlére, hány nőt aláznak porrá az ártatlannak tűnő lájkvadászat közben?
De beszélhetnénk zsírleszívásról, ajakfeltöltésről, rácfelvarrásról és egyéb esztétikai műtétekről is, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy szabályosabbak, hibátlanok legyünk. Azonban, ahogyan maga a doktor úr is nyilatkozta, azok a nők- és most már egyre gyakrabban – férfiak, akik a kése alá fekszenek, sok esetben semmivel sem lesznek boldogabbak, mint előtte. Ha például egy önértékelési zavarral küzdő, kismellű páciens álma válik is valóra egy sikeres mellműtéttel, utána valahogy mégsem érzi magát jobban a bőrében. És ez nem ritka eset. A külső kényszer hatására elvégzett beavatkozások pszichésen sohasem lehetnek sikeresek. Már pedig miért menne el valaki plasztikáztatni, ha csak nem külső kényszerre? Mert beszélhetünk arról, hogy valaki elégedetlen magával, mert kicsi a melle, vagy, mert nagy a füle, de ha az nem jár fájdalommal, napi szenvedéssel, akkor mégis miért operáltatná meg magát, ha nem a társadalom elvárásainak eleget téve?
Félreértés ne essék, a plasztikai sebészetnek megvan a maga létjogosultsága, de kizárólag orvosi-esztétikai értelemben. Gondoljunk csak a mellrákból felépülő hősökre, akik a kezelések és műtétek során elveszítették nőiességüket; vagy a többgyermekes édesanyákra, akiknek a várandóság és szoptatás testük egészét vette igénybe. Vagy balesetek elszenvedőire, akik a plasztikai műtét nélkül életük végéig arcukon viselnék e borzalmas emléket. Vagy azokra, akik kőkemény munkával hatalmas súlyfeleslegtől szabadultak meg, és a változással a bőrük nem tudta felvenni a versenyt. Ezeket a példákat mérlegelve, biztos, hogy nem butaság szánt szándékkal, fiatalon és egészségesen szétszabdaltatni a tested?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez