Ennyi nekem már nem elég
Nagyon furcsa az élet. Néha magam sem tudom, hogy a dolgok, hogy tudnak ilyen gyorsan megváltozni. És ilyenkor jövök rá mégis arra, hogy tényleg semmi sem állandó. Hogy mindig, minden formálódik. Akár kívül, akár belül.
És valahogy nem mindig vidám a pillanat. Nem mindig érezzük magunkat jól a bőrünkben, de mégis, amikor egy kapcsolat kezdeti szakaszába lépünk valahogy három méterrel a felhők felett kellene lennünk. Kellene. És itt a feltételes mód. Ugyanis olykor magunkba mélyedünk, és azt látjuk, hogy valami megmagyarázhatatlanul nem a régi…
Nem tudom, hogy mikor történik, de az biztos, hogy van egy pont az ember életében, amikor valami végérvényesen megváltozik bennünk, a lelkünkben. Ami korábban magától értetődő volt, mostanra már nem az igazi. Amit azelőtt gond nélkül végigcsináltunk volna, azt most egészen egyszerűen nem akarjuk már energiával megtolni. És tudjátok mi az érdekes az egészben? Az, hogy valahol mégiscsak érthető ez az egész.
Visszagondolunk régi kapcsolatokra, régmúlt szerelmekre, és rádöbbenünk, hogy amit akkor kaptunk az csak egy töredék volt, csak a rózsaszín ködfelhő belepte a szemünket, de mostanra minden bizonnyal tisztábban látunk, és érzünk, így tudjuk azt, hogy ami akkor elégnek bizonyult, az mára már végképp kevés.
És ilyenkor jön ez a furcsa, belül felkavaró érzés, hogy megváltoztunk. Már nem vagyunk ugyanazok. Valami elmúlt bennünk és valahogy az eszünk és érdekes módon a szívünk is „tudatosabb” lett. Mert már nem akarunk mi lenni azok, akik többet tesznek az egészbe. Nem akarunk idomulni mindig a másik éppen aktuális hangulatához. Nem akarjuk azt, hogy csak adni kelljen, de kapni nem. Egyszerűen beérik az érzelmi világunk annyira, hogy rádöbbenünk, már tudjuk, mit akarunk, és hogy mi az a minimum, ami a társunktól, a másiktól elvárható lenne.
És ami még ennél is nehezebb, hogy a szívünket már nem adjuk ki könnyen.
Szólj hozzá a cikkhez