Érzelmi stop tábla
Néha úgy érezzük, hogy megtorpanunk. A pillanatban, amikor végre megléphetnénk azt, amire már olyan régóta vágyunk. De valami mégis visszatart.
Ez nem pont olyan, mint amikor meglátunk egy méregdrága ruhát, vagy technikai kütyüt, amiről tudjuk, hogy akarjuk, de sokalljuk az árát, de valami ahhoz hasonló, mert meg akarjuk venni. Nem, csak mert kell nekünk, hanem mert tudjuk jól, hogy annyira régóta vágyjuk. Amikor az élet felkínál egy lehetőséget, eldönthetjük, hogy csírájában elfojtjuk a dolognak még a gondolatát is, vagy esélyt adunk arra, hogy akár valami kisülhessen belőle. Talán valami jó is…
Amikor az ember ismét egyedülállóként visszazuhan a vadászmezőkre, akkor még nem számol azzal a ténnyel, hogy megannyi kapcsolati kudarc, csalódás és szomorúság után, nem olyan egyszerű visszarázódni. Sokan vannak, akik a kutyaharapást szőrével taktikát folytatva, belevetik magukat a mélybe, és buliznak, ismerkednek, flörtölnek, fittyet hányva a múltra. Vannak, akik pedig inkább végigjárják a gyászszertartás és szép, apró lépésekkel másznak ki a gödörből. Az az egy biztos, hogy amikor valami olyan közelít felénk, amiről már zsigerből érezzük, hogy felkavaró lesz számunkra, attól rögvest meg tudunk torpanni. Szinte érzem, ahogy a gyomrom összeugrik és a félelem végig kúszik a bőröm alatt bizsergés formájában. Mert mi lesz, ha ez is fájdalmas lesz és megéget? Egyből a negatív asszociálás, bár azt hiszem emiatt senkit nem szabad elítélni. Most először jogos a félelem.
De akkor tulajdonképpen hogyan is tovább? Valahogy az ember ilyenkor belekerül egy „a szívem és az eszem háborúja” című drámába és azon kapja magát, hogy bár mondja, hogy nem képes rá, mégis menni akar. Mikor tudjuk elengedni a múltat, és nyitni a jövő felé bizalommal? Ilyenkor miközben ezeken elmélkedünk, rögtön érezzük is ismét, hogy valami átfut rajtunk. Vannak azok a típusú emberek, akik képesek a legvégsőkig elmenni és a határaikat feszegetni. Csak és kizárólag amiatt, hogy inkább a másik torpanjon meg… Helyettünk...de mi van akkor, ha ez a bizonyos valaki nem torpan meg? Elfogadja, hogy akár olyanok vagyunk, mint egy régi autó, aminek ugyan vannak gyári hibái, de mégis tetszik neki az egész. Ilyenkor hogyan keressünk még több kifogást, amivel bebizonyíthatjuk magunknak, hogy fogd a nyúlcipőd és fuss? Nem találunk, mert nincsenek is olyan nyomós kifogások már. Bármennyire is szeretnénk becsukni a szemünket ilyenkor, és azt kívánni, hogy lépje meg helyettünk valaki azt a bizonyos kezdő lépést, sajnos ez a mi reszortunk. Persze, tudom jól, a félelem továbbra is bennünk van, és ott motoszkál a milliónyi aggály is, de azt hiszem, hogy bármi is kerekedik ki, talán azért egy próbát megér. Akárhogy is nézzük a dolgok állását, végtére is, ő nem torpant meg! A hibáink ellenére sem… és ez már fél siker. Most már csak önmagunkkal kell leülni és jól átrágni azt, hogy vajon mennyire tudunk bizakodóak lenni a saját jövőképünkkel kapcsolatban.
Ha a fene fenét eszik, akkor is rá kell jönnünk arra, hogy ha túl tudtunk élni egy, vagy talán sokkal több, igen komoly kapcsolati és érzelmi válságot, akkor, ha úgy alakul ezen is tovább tudunk majd jutni. De, és ilyenkor vegyük elő a bizakodó énünket, próbáljunk reménykedni, hogy ezúttal nem lesz szükség mentőövre.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez