Felállok és elmegyek innen
Nem bírom ezt a csendet. Hallgatni a forgalom távoli zúgását, ami úgy cseng a fülemben, mintha robbanás utáni légüres térben csak a mindent betöltő csengés uralkodna. Ablakomból kiábrándultan meredek a szürke hajnalban a kifakult város felé.
Néha úgy érzem magam, mint egy elfuserált marionett, akit az elvárások mozgatnak. Mindig dolgozom, megfelelek, pipálgatom a terveket, melyeket határidőbe szorítok, mintha egy olyan elérkezettnek látott időhöz tartanék, ami mindent megváltoztat majd bennem. Szeretek és szeretnek. Majd elvetek és megvetnek.
Folyamatos az áramlás körülöttem, és nem bírom a változást. Újra cserélődnek a szereplők a vásznon, időm sincs megjegyezni neveket, életeket, sorsokat, már sodródom tovább egy új színbe, új létformák közé. Az élet mindig újabb és újabb kihívásokba hív. Most itt megtartom magam, ott elhagyok mindenkit, ezt itt kiradírozom, azt hozzáteszem. Születésem pillanatától kezdve rohanásban vagyok. Úgy szaladok végig az életen, fulladozva, botladozva, mintha sosem érnék a lista végére. A lustaságban és időben is benntart a görcs, mocorognak a fogaskerekek, és sosem áll le a rendszer. Folyamatos kapcsolatban a külvilággal, érzékelni a hatást és ellenhatást, amit kiváltok jelenlétemmel, hol eltűnök, mint egy kósza szellem, hol elnyomom jelenlétemmel a világot.
Sosem enged ki a szívem, mindig óvatosban játszom, mert amint kinyújtom, valaki mindig leveri mellőlem. Utána engedelmesen takarítok, rendbe teszem portám és várom a csodát. Nem áll meg az élet. Nincs gyász és szomorúság, veszteség és nyereség, mindig a következő pillanat utáni hajsza tartja ébren a testem. Új célok, tervek jönnek, mintha minden arra ösztökélne, hogy sosem pihenhet meg nyugton fejem a párnán éjjel. Éjszaka minden tovább sodródik bennem, mint a tóba vágott kő, csak gyűrűznek és gyűrűznek a gondok és gondolatok, amelyek az agyam falára rajzolódva vetnek árnyéktáncot, míg belülről nézem lelkem történéseit. Semmi sem hatja meg a bennem dúló indulatokat. Nincs fáradtság, nincs kegyelem, a kémia dolgozik bennem tovább, testem állapotára átírva lelkem reménytelenné veszett darabkáit.
Összerakom majd szétszedem magam, mert önigazolást keres a világ bennem és mindig újra elemzem azt amit termelek magamban, vajon illeszkedik-e mások képébe? Majd nagy lázadva előtör a sikoly belőlem, mikor feltör a lelkemből a „most már elég”, de végül tehetetlenül süllyedek vissza a hétköznapi rutinba. Külvilág által meghatározott és elhatárolt világban élünk, mindent megmutatnak, megtanítanak, alkalmaztatnak velünk, mintha minden egyes lépésünk egy másik kéz által tervezett útvonalon haladna, és a sors mindig bebizonyítja, hogy a véletlen egy felesleges klisé, és mi mindig csak oda léphetünk, ahová tesznek minket. Sem előbb sem később nem történnek meg azok az események, melyek szükségesek a fejlődésünk jelenlegi szintjéhez, mégis mindig úgy érezzük, hogy túlpereg a homokóra, és szép lassan elvesztünk mindent, ami hozzánk tartozik.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez