Férfiszempont: Amit a hiányod hagyott
Sajnos az emberek hajlamosak rá, hogy nem értékelik a dolgokat, és természetesnek veszik azokat a mindennapjaikban, míg el nem veszítik őket, és nem szembesülnek azoknak hiányával. Ugyan ez a szabály érvényes akkor is, ha nem valamiről, hanem valakiről van szó.
Aznap reggel én sem tudtam, hogy utoljára kelek fel melletted. Tisztán emlékszem még az utolsó csókodra, és az utolsó ölelésedre, melynél még te sem tudtad, hogy az utolsó lesz, de mégis úgy szorítottál, mintha soha nem engednél el többet.
Talán, ha tudom, én sem engedlek el akkor ilyen könnyen, mosolyba burkolózva. Gondolatok, és kérdések sokasága kavarog bennem minden nap, és rengeteg miért, válasz nélkül. A közös képünkre nézek, és nem értem, hova tűnhetett el az, amit egymásnak jelentettünk. Az okokat fejtegetem, de magamnak se tudok választ adni, csak te tudnál, de mégsem teszed. Minden este te vagy az utolsó gondolatom, és minden veled átálmodott éjszaka után, csak az illatod érzem még, az üres ágyon.
Próbálok felejteni, de minden apró dologról te jutsz eszembe. Minden jó élménynél arra gondolok, ezek lehettek volna a közösen megélt szép dolgok. Minden csak pillanatnyi öröm, mert tudom, a boldogságot csak te hozhattad volna el a szürke hétköznapokba. Nap-nap után jön, és halványodnak az emlékek, de a hiányod egyre csak nő, mint a kérdőjelek bennem. Nincs rosszabb érzés, mint a bizonytalanság, és a tudatlanság, amely átitat minden nélküled töltött percet. Lassan telnek a napok, és egyre biztosabb, hogy távol kerültünk egymástól, és többet nem lesz olyan, hogy te meg én. Keserű a magány, de mégis jutalom, amely a pillanatnyi szenvedést nyújtja a hosszú fájdalom helyett.
Az emberben a hosszasabb egyedüllét után tudatosul, hogy nem biztos, hogy a megfelelő embert választotta, és csak hamis ábrándokat kergetett, melyet te mutattál magad helyett. A lépésenként felépített képet az igazság tépi szét könyörtelenül, amely akaratlanul is elénk tárul, ha elmúlik a rózsaszín köd. Senki sem lehet olyan tökéletes, és nekünk való, mint amennyire azt mutatja. Még ha a hibáiddal együtt is fogadtalak volna el, te akkor sem tudtad az igazi oldalad mutatni nekem. Gyenge indokok és kifogások közepette engedted el azt, akinek ha a világ végére is kellett volna érted mennie, reggel 6kor felkapta volna a táskáját és elindult volna érted, csak hogy elveszhessen még egyszer a szemeidben. De eljön majd az idő, mikor érzed a döntéseid súlyát, és észreveszed a valódi értékeket, amiket nem becsültél. Így dobtad el azt, akinek a világot jelentetted volna.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez