Ha megszokod, hogy te vagy a világközepe, akkor nehéz feldolgozni, amikor már nem vagy az: Hajdu Szabolcs Kálmán-napja

Színházból a mozivászonra. Egy trilógia második darabja a Kálmán-nap: többéves házassági kapcsolatokról szól, amiken keresztül bepillantást nyerhetünk talán a saját életünkbe is. Nem kell, hogy házasok legyünk ahhoz, hogy egy-egy szereplőben felismerjük magunkat. A film öt különböző személyiséget és életutat mutat be, mégis arra kell rádöbbenünk a végén, hogy azért több bennük a közös, mint a nem.

„Miért akarsz rám erőltetni olyan dolgokat, amik idegenek a karakteremhez?” -

hangzik el az egyik szereplőtől, Kálmántól ez a kérdés, akit egyébként maga a rendező, Hajdu Szabolcs jelenít meg. Hajduval tömérdek interjú készült már a film kapcsán, amikből kiderül, hogy azért húzható valamennyi párhuzam a munka és a magánélet között, de ebben az írásban most egyáltalán nem erről szeretnék írni, hanem arról például, hogy úgy mentem megnézni a Kálmán-napokat, hogy a fejemben voltak a hasonló történetű filmek: baráti társaság összeül az egyik pár lakásában, és a vacsora közben egy este alatt a folyamatos bornak köszönhetően mindenki könnyedebben megnyílik a saját, személyes belső gondjaikról. Vajon Hajdu Szabolcs filmje miben lesz más? Egyébként van abban valami klisé, hogy valahogy mindig az alkoholt használják a karakter felszabadultabbá tételéhez, miközben folyton-folyvást azt hallani, hogy az alkohol rossz: hogyan változtassunk a hétköznapi életben, ha a filmeken viszont szembejön velünk a „csak egy kis pohárkával” esete? Ebből kiindulva, és nem csak erről, de hogyan kezdjünk el a traumáinkból gyógyulni, ha közben még mindig azok a szituációk vesznek körbe minket, ami magára a traumára emlékeztet? Hogyan tudunk valamit könnyedén felismerni, átgondolni és elhagyni, ha rájövünk, hogy ránk nézve sem egészséges valamilyen szinten, ha közben állandó, stabil szerepe van még mindig az életünkben? Hogyan várhatunk el azonnali megoldásokat és válaszokat, ha a magunk részéről még semmit nem tettünk meg a környezetünk megváltoztatására? Az emberek hajlamosak valami megmagyarázhatatlan valamitől, illetve valakitől várni a csodát akkor is, ha éppen azt állítják, ők nem hisznek semmiben. A Kálmán-napjában pont ezt a belső, ember és élet közti hit, vagyis morális játékát látom többek között: hogy mi van akkor, ha már nem érezzük azt, amit, de még nem vagyunk elegek ahhoz, hogy ezt el is higgyük magunknak? Amikor az elsöprő szerelem, az összekötő vonzalom, az örök bizalom átcsap általános, emberi szereteté mindenféle kémiai összhang nélkül. S mi van akkor, ha ez a változás 10 év házasság után esik meg velünk? Valóban igazi érzés ez, valóban olyan elmúlás, amit aztán nem követ el megbánás, vagy ez is egy olyan dolog, amin felül kell emelkedni, csinálni tovább, maradni ott, ahol vagyunk és majd csak elmúlik? Honnan tudjuk, hogy mikor van ténylegesen vége a kapcsolatunknak?

Különböző karakterek vonulnak fel, két teljesen átlagos házaspár kapcsolatát követhetjük nyomon. Van a Nő, aki folyamatosan beszél, aki úgy „csak megemlítés szintjén” mondja el a felkörített mondandója végén a valódi szándékát, hiszen elmondása szerint belefáradt már segítséget kérni és gyűlöl is, mégis valahogy mindig erre kényszerül. Önmagát teszi bele egy áldozatszerepbe, s úgy csűri-facsarja az egészet, hogy a végén minden úgy lesz, ahogy akarja. Mindenkinek van ilyen ismerőse, ahogy az is néha előfordul, hogy saját maga ez a személyiség. De az állandó beszéd mögött legtöbbször a csenddel való szembenézés félelme áll, hiszen a zaj nélküliség egyenlő azzal, hogy önmagunk gondolataiba merülhessünk. Ez pedig nem (lesz) mindenkinek magától értetődő és természetes. Van a Férfi, akinek a lelkiismerete testi tünetként jelenik meg, és az önmagával szembeni dühét, másokon vezeti le: nem ismerős az, amikor annyi feszültség van bennünk, annyira feldühítjük saját magunkat is a látszólagos döntésképtelenségünkkel, hogy általában azokon csattan le ez a harag, akik valójában csak segíteni szeretnének? Nem ismerős, hogy annyira önmagunk dühére fókuszálunk, a képtelen helyzetre, amibe kerültünk, hogy már-már elveszítjük a kontrollt az érzelmeink káoszában, így észre sem vesszük a másik fél elbizonytalanodását és kétségbeesett szavait annak érdekében, hogy vajon ő tett-e valami olyat, ami miatt haragszunk rá? Nem ismerős, hogy abban a társaságban, munkahelyi szituációban, vagy akár a családunk körében azt érezzük, hogy valami nem jó, de ahelyett, hogy kimondanánk, váratlanul betegek leszünk?

Ha rossz lelkiismerettel élünk, ha valamiben hazudni vagyunk kénytelenek, illetve ha egy nem egészséges kapcsolatban vagyunk benne, akkor az nem csak minket tesz tönkre, de a párunkat, a családtagjainkat, a barátainkat, a közeli környezetünket is. Ebben a filmben az egyik házaspár pont ezzel küzd: a lassan támadó lelkiismerettel. Meg sem lepődünk a végén, amikor kiderül, hogy a férj csalta meg a feleségét, hiszen ez a már-már sztereotípiának feltűntetett normális szereposztás: a férfi csal, a nő tűr, nem igaz? Nem, legalábbis nem ennek kéne megszokottnak lennie. Viszont most gondoljunk bele, hogy hogyan néznénk tovább a Kálmán-napokat, ha a férj helyett a feleségről derült volna ki az, hogy megcsalta a férjét, titkolja, miközben a napokban derült ki, hogy gyereket vár a szeretőtől. Mit csinálnánk? Az lenne az első gondolatunk, hogy a férfi biztos megérdemelte, hiszen nem bánik jól a nővel, vagy inkább elkezdenénk sajnálni és lekurváznánk a nőt, miszerint, hogy minden nő valójában csak egy ribanc? Ugye, hogy nem olyan egyszerű? Mert, ha a férfi csal, akkor meg sem lepődünk, de azért hozzátesszük – főleg, ha közös gyerekek is vannak –, hogy a nő nem teljesítette biztos a feleség szerepét, túl sokat foglalkozott a karrierjével, a gyerekeivel, és nem foglalkozott a férjével. Ha a nő csal, akkor csak kibújt a szög a zsákból, minden nő valójában könnyűvérű: nagyobb százalékban van ebben az esetben megvédve a férfi, mint fordított esetben a nő. Tehát nagy általánosságban, akkor is, ha a férfit elítéljük, a nőt is valamilyen magyarázattal úgyszintén elítéljük. Sőt, a nőket jobban képesek vagyunk felelősségre vonni, mintha minden egyes ilyen történetben magáról a szűz anyáról lenne szó. A férfinél természetes, ne várjunk mást, hiszen bennük van az, hogy a farkuk után mennek, na de a nő! A nőnek minden másodpercben tudatosnak, szentnek és felelősségvállaltnak kell lennie: mintha ezzel is azt a láthatatlan és íratlan szabályt erősítenénk meg, hogy a férfi az alacsonyabb rendű, akitől ne várjunk nagy dolgokat, mert ösztönlény, ezzel párhuzamosan pedig a nő az, aki az érzelem uralkodónője, akinek mindig helyesen kell cselekednie: ha ő hibázik, akkor minden borul. A felszínen a hatalom a férfiaké, de igazából kimondhatatlanul is a nőké a felsőbbrendűség, a moralitás és az erkölcs trónja. Minden szerep valójában ki van már osztva, és azt veszem észre, hogy többségében egyáltalán nem harcolunk ezek ellen, inkább tudat alatt, automatikusan hagyjuk eléldegélni magunkat a megszokottban.

Számomra a trilógia első részének hívott, 2016-ban bemutatott film az Ernelláék Farkaséknál, jobban megfogott. Jobban elhitted általa, hogy valójában nem egy rendezett drámafilm, hanem maga a valóság. A Kálmán-nap annyiban lehet ellentétpárja, hogy Ernelláéknál az egyik férj lesz az, akinek a felesége megcsalta őt, de hozzáteszi, hogy már vége és csak szex volt szerelem nélkül: mintha nagy általánosságban a nők érzelmek nélkül nem tudnának szexelni, közben pedig nem érzed furának és idegennek, hogy a férfiak egymás között így beszélik meg a dolgot. Mire a Hajdu Szabolcs által játszott másik férj csak annyit mond erre, hogy végtére is csak az számít, hogy nem volt szerelem. Míg a „lehet, hogy teljesen boldog vagyok, csak általában fogalmam sincs róla” kijelentés lesz számomra az, ami a két filmet teljesen összeköti: élveznünk kéne az adott időszakot az életünkben, de nem tudjuk, mert mintha lenne valami, ami meggátolna minket a hátradőlésben, hogy minden rendben. Az ember főleg önmagát képes a legjobban szabotálni. Ernelláéknál olyan gyönyörűen megjelenik az, hogy ha megengedjük magunknak, ha teljesen nyitottak vagyunk a kommunikációra, akkor igenis mindent meg tudunk beszélni a másikkal, míg a Kálmán-nap már a végső, stagnált, belefáradt lezárást hozza el egy kapcsolatnál – még kimondjuk, de valójában már eldöntöttük, hogy nem adunk újabb esélyt. Vajon, mikor nem számít feladásnak és menekülésnek egy kapcsolatból való kiszállás? Vajon hányadik esélyadás és javítás után van jogunk arra, hogy felálljunk az asztaltól? Az egészen biztos, hogy egy szakítás sosem lesz fájdalommentes, és igazán sosem fognak eltűnni az addig köztünk lévő érzelmek, mégis vannak pontok, amikor egyszerűen csak érezzük, hogy tovább kell állnunk. Míg Ernelláéknál ott a remény, a Kálmán-nap első kockáitól kezdve ott lebeg a levegőben a befejezés: még el sem kezdődik igazán a film, de már érezzük a végét. Vajon ezek után milyen lesz a trilógiának szánt harmadik rész, az Egy százalék Indián? A felmelegített káposzta esete lesz, hogy bár tudjuk a feleslegességét, mégis lehúzzuk az utolsó utáni bőrt is, hátha csak rosszul láttuk és nem kell a világunkat megváltoztatni?

A részek mennek egymás nélkül is, viszont, amint megnézed őket – oly mindegy, milyen sorrendben –, akkor mégis helyrekerül a szétszóródott puzzle.

Míg az Ernelláék Farkaséknál minden perce, minden második mondata feszültségben tartott, addig a Kálmán-napban nem mindegyik, hanem olykor felbukkanó erős pillanatok voltak: például Ernő és Zita közös jelenete, amikor ketten maradnak a házban. Érdekes, hogy akik megemlítik Gelányi Imre karakterét egy-egy cikkben vagy a rendezővel folytatott interjúban, ők mind azt mondják, hogy mennyire megnyugtató, hétköznapi karakterről van szó: mennyire jó, hogy megjelenik ez a szerepkör a filmben, az egyszerűséget hordozva magában: „a bármi történik, úgy a jó” személyiség. Senki nem beszél arról, ami történik vagy történne. Senki nem beszél arról a fajta női kiszolgáltatottságról, amibe Nóra egy másodperc töredéke alatt kerül. Senki nem beszél arról, hogy ez a kialakult helyzet sosem lehet normális. Ennek a jelenetnek az utóélete, vagy inkább a nem-utóélet nekem azt mutatja meg, hogy még mindig könnyebb csendben hallgatni, elfordítani a fejünket, mintsem szembenézni vele és kérdőre vonni. Egy azonnali, megoldásra váró szituációban még mindig a csend az úr. Míg az Ernelláékban a non-verbális bántalmazás gyanúja is fennállhat: úgy viselkednek, úgy beszélnek, hogy annak minden mondata már bántja a másikat. A gyerekvállalás utáni általános probléma, a kihűlés veszélye, ami láthatatlan éket ver a két felnőtt kapcsolata közé: a férfi nehezen dolgozza fel, hogy már nem nő és nem férfi, hanem apa és anya van jelen a kapcsolatban. A férfi nehezen dolgozza fel, hogy már nem ő a legfontosabb a szerelmének, hanem a gyereke – bár ez fordított esetben is elő szokott fordulni –: amikor az ego mindennél hatalmasabb, mégis van kiút, és ezzel párhuzamosan a Kálmán-napban már nincs ego, csak egyszerű halál. És ehhez viszont remek párhuzam az, hogy Ernővel bejön a tényleges elvesztés, a gyászfolyamata, míg a házaspárok elméleti szinten jelenítik meg az egymás felé megérzett gyászt: fogadd el, hogy szeretlek, de el kell engednem téged. Azt hiszem, számomra azért volt erősebb mégis az Ernelláék, mert jobban bemutatja, minden porcikádban érzed, hogy a szavaknak nagyobb súlya van, mint a tetteknek, és mégsem okoz elég fájdalmat bennünk ahhoz, hogy kiszálljunk az egészből sőt, maradunk, küzdünk addig, amíg a végére mindenkit meg nem gyűlölünk. Ez lenne a szeretet? Mennyire lehet önzőségről beszélni, ha csak azért maradunk a házasságban, hogy a gyerekek ne sérüljenek? Ahogy az Ernelláéknál látjuk, a gyerekek éppen azt sínylik meg, ha a szülők együtt maradnak, de tisztelet és szeretet nélkül.

Traumák ledolgozása, párhuzamba állítása, vagy éppen arról szól – nekem – mindkét film, hogy mennyire vagyunk képesek megengedni magunknak a fejlődést. Mennyire tudunk együttműködni a saját démonainkkal úgy, hogy hajlandóan vagyunk a házasságunk másik felére is támaszkodni. Mennyire tudunk hinni a másiknak, akár ezer év házasság után, ha valójában önmagunk érzéseiben nem vagyunk már biztosak? Vajon az Egy százalék Indiánban úgy vetnek véget a házasságnak, hogy megutálják egymást, vagy a Kálmán-nap fojtogató hangulata ellenére, pont időben szállnak ki az egészből?