Hallgatok, mert könnyebb a hallgatást választani
„A gyengék fegyveréhez folyamodom: hallgatok.” Robert Merle: Védett férfiak című könyvében olvasható ez az előző idézet. Tovább olvasol, mert fel sem fogod a mondat jelentőségét és fontosságát. De a harmadik mondatnál megtorpansz, vagy a következő bekezdésnél, és visszamész erre a mondatra. „A gyengék fegyveréhez folyamodom: hallgatok.”
Valójában mennyire gyengék vagyunk, nem igaz? Mindennap hallgatunk valami miatt: nem védünk meg valakit, nem mondunk ki valamit, amit közben szeretnénk, nem írunk rá valakire, mert ha ki se mondjuk, ha be se valljuk, de attól még az ego vezet minket akkor is, amikor azt hisszük, hogy teljesen tudatában vagyunk a létezésének és tudjuk kezelni, szóval valójában a gyengeség az, ami bár normális emberi alaptulajdonság, mégis próbáljuk távol tartani magunktól, mintha nem létezne.
Hallgatok, mert könnyebb a hallgatást választani. Hallgatok, mert elhiszem, mert bebeszélem én is magamnak, hogy a hallgatással segíthetek a legtöbbet a másiknak. Hallgatok magammal szemben is, amikor még nem vagyok készen arra, hogy szembenézzek valamivel. A hallgatok, mert félek, ha hangosan kimondom, amit gondolok, akkor butaságnak fogják tartani mások. A hallgatást pedig teljesen természetesnek veszem. A hallgatás megfelelés. A hallgatással elnyomod azt az éned, aki tombolna, aki sikítana, aki beszélne, akinek fáj, mert tudat alatt mindenki, kivétel nélkül, meg szeretne felelni a többi embernek, vagy épp a saját maga elvárásainak. Hallgatunk, és közben elítéljük azt, aki a társadalom-, és a mi megtanult címkénk alapján, a gyengék közé sorolható. Hallgatok, és ezzel együtt elnémítom a valódi énemet is.
Hallgatok, amikor belül már érzem, de képtelen vagyok megfogalmazni rendes mondatokban azt, hogy pontosan mi nem jó. Hallgatok, amikor csalódok, mert inkább a másikat választom, és azt mondom, hogy „ugyan, nincs semmi baj, nyugi, minden rendben van”, de valójában semmi sincs rendben. Hallgatok, és a hallgatás egyenlő lesz így vagy úgy, de a hazugsággal. Az önbecsapással. S ha önmagaddal nem vagy őszinte, akkor valójában senkivel sem tudsz az lenni. Fúj klisé, tudom. Magyarázhatod a hallgatást azzal, hogy azért hallgattál, azért nem mondtad ki, amit ki szerettél volna, hogy a másikat véd, hogy a másikat megnyugtasd, és ez talán rendben is van. Azzal is magyarázhatod a hallgatásod, hogy csak apróságról van szó és megint túlreagálnád, ha megszólalnál ez ügyben. Ez nincs rendben. A hallgatás egy alattomos megfelelési-kényszer.
Hallgatni nem gyengeség, beszélni pedig nem bátorság. Az, hogy megmered mutatni a hangod, annak nem kéne bátor tettnek lennie. Mind a kettő voltam. Voltam a hangos, aki kiáll az igazáért, aki kiáll mások igazáért, aki tőr és zúz, ha éppen arra van szükség. Voltam az ellentéte is, a szelíd visszahúzódó, aki mindent elvisel. Volt, amikor először mentem és vállaltam a véleményem, majd egy idő után meguntam, hogy a másik csak a maga igazát mondja, és inkább elhallgattam és befejeztem vele minden kapcsolatot. Hallgattam akkor is, amikor egy legjobb barátommal összevesztem, majd pár évvel később újra beszélni kezdtünk és azt mondta, hogy „ő is mondott mindent a hátam mögött, és tudja, hogy én is, de most már oké minden.” Nem mondtam azt neki, hogy ha ismernél, akkor tudnád, hogy az égvilágon senkivel nem beszéltem rólad, hogy épp azt nem értettem, hogy te mégis hogy tudod a barátságunkat ennyire elárulni, de nem tettem, mert a hallgatást választottam. Hallgattam, hogy ne legyen egyedül, s miközben ezt tartottam szem előtt, addig észre sem vettem, hogy én maradtam egyedül. Hallgattam, mert a másikat választottam magam helyett. A békét, a csendet.
A hallgatás közöny. A hallgatás szívtelenség. Hallgattam azért, mert már belefáradtam a háborúba, már belefáradtam a megfelelésbe, abba, hogy a másiknak pont az legyek, akibe sosem fog csalódni. Hallgattam, amikor leszóltak, beszóltak. Hallgattam, amikor erőszakosak és agresszívek voltak. Hallgattam, amikor a hangoskodás nem ért semmit, vagy nem ért volna semmit. Hallgattam, amikor fájt, vagy amikor túl gyáva voltam őszintének lenni. Hogy egy kapcsolatot nem csak én cseszek el, hanem mind a ketten vagy hárman vagy négyen. A kiabálás a saját hangod nélkül mit sem ér. Hallgattam, hogy ne bántsak meg senkit, és belementem egy kapcsolatba. És elhittem közben én is, hogy mennyire tökéletes. Hallgattam, amikor tökéletesnek hittem a világomat. Hallgatunk, mert a rengeteg hallgatás alig észrevétlenül, de csökkenti a fene nagy önbizalmunkat. Adj hangot a saját hangodnak.
TE miért hallgattál legutóbb? Utoljára miért nem mondtad el a véleményedet, pedig nagyon is szeretted volna?
Fotó: unsplash.com
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez