Harmincas nő társat keres
Már egy jó ideje tudom, hogy csak az időnket húzom. Nem illünk egymáshoz, talán sosem passzoltunk. „Míg a halál el nem választ..” – fogadtuk, mégis röghöz kötve keresem a kiutat a labirintusból. Egyszercsak kidurrant a lufi, amit eddig is csak az tartott egyben, hogy borzalmasan akartuk. Ha újrakezdhetném, nem akarnám ennyire. Nem szaladnék elszántan a vesztembe, hogy ki ne lógjak a sorból.
Dorka és Bence (nevezzük őket így) két éve házasok. Kapcsolatuk kívülről rózsaszín vattacukor. Csak a legközelebbi barátok sejtik, hogy romokban hever a házasságuk. Mivel - sok párhoz hasonlóan - napjaink egyik legégetőbb problémáját söprögetik a szőnyeg alá, megkértem Dorkát, hogy beszélgessünk arról, szerinte van-e új élet egy harmincas nő számára a(z) (el)váláson túl.
Lassan négy éve, hogy találkoztam Bencével. A húszas éveink végén nyilván mindketten túl voltunk már jó pár rövidebb és hosszú kapcsolaton. Tudtuk, mit akarunk. Olyannyira, hogy bármennyire szerettem volna nem elkapkodni, kicsúszott a talaj a lábam alól. Már akkor is hatalmas volt a családi és társadalmi nyomás rajtunk, talán pont ez eredményezte, hogy pikk-pakk összeházasodtunk. Esküvő csinnadrattával, lakásvásárlás, gyermekvállalás, közös célok.. Aztán egyszer csak kidurrant a lufi, amit eddig is csak az tartott egyben, hogy borzalmasan akartuk. Ha újrakezdhetném, nem akarnám ennyire. Nem szaladnék elszántan a vesztembe kizárólag azért, hogy ki ne lógjak a sorból.
Pedig Bence mindig is a zsánerem volt. Sportos, magas, laza és jóhumorú. Emlékszem, már a kapcsolatunk elején elképzeltem, ahogy oltárhoz vezet és olyan szép gyerekeink születnek, hogy csodájukra jár majd az egész város. Betegesen a jövőben éltem a jelen helyett. Bizonyítani szerettem volna minden áron. Annyira el akartam hinni, hogy én is feleségnek való nő vagyok, hogy addig-addig képzelegtem, míg meg nem valósult. Talán az esküvőig rendben is voltunk. Aztán valahogy, egyik napról a másikra felfedeztem, hogy boldogtalan vagyok.
Egyre ritkábban beszélgettünk, már az ágyba is leginkább csak aludni járunk; nem akartunk szembenézni vele, hogy teljesen külön utakat járunk. A legnehezebb felismerés akkor ért, amikor rájöttem, hogy jobb szeretek nélküle lenni, mint vele; és, hogy sokszor valósággal irritál a jelenléte. Szánalmas, de ennek ellenére együtt vagyunk. Külső szemlélő számára csaknem tökéletes párt alkotunk, leszámítva azt az ”apróságot”, hogy nem esem teherbe. Holott semmilyen orvosi indok nem áll a háttérben. Létezik, hogy már most tudja az a csöpp kis lélek, hogy nem költözhet egy ilyen megkeseredett anyaméhbe?
Hónapok óta nyugtatókkal alszom el. Még ha biztos is vagyok benne, hogy válnom kell, nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Meg milyen kellemetlen már, hogy egy harmincas, gyermektelen, elvált nő társat keres? Mondjuk ilyen szempontból talán jobb is, hogy nincsen még gyermekem. Na meg ott van a család, a barátok és a szomszédok. Csak a szokásos körök: mit gondolnak majd mások?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez