'Hiába küzdök ezzel nyitott szemmel, valójában csak a tudatalattim tud segíteni.' -Az önéheztetés
Éberen fekszem az ágyamban, de félig olyan, mintha egy lidércnyomás főszereplője lennék. Erős, szorító fájdalmat érzek a gyomromban és a mellkasom szúró feszítéssel készül felrobbanni, amit képtelen vagyok enyhíteni.
Lüktet a fejem és képtelen vagyok tisztán gondolkodni, újabb két könnycsepp gördül le égő arcomon. Érzem, hogy nem bírok így tovább létezni, fizikailag fáj a testem, de ez valahol kielégítő érzést ad, amely enyhíti lelkem gyötrelmét. Valamit muszáj csinálnom, hogy segítsen elviselni az elviselhetetlent.
Az oldalamra gördülök és meglátom a függönyréseken beszűrődő halovány fénycsóvát, amely megvilágítja a rendetlenséget a szobámban. A földön szétszórt párnák, székre dobált ruhadarabok, az ágyam mellett álló érintetlen ételekkel megrakott tányérok és a takarómon szétterülő gyűrött zsebkendők tisztán mutatják lelkiállapotom. Semmi életerőm felkelni, minek is tenném, kit érdekel, hogy mi van velem, ezen már semmi nem segít. Ahogy ezen morfondírozok egyszer csak azt veszem észre, hogy egyre mélyebbeket pislogok, míg végül elnyom az álom. Nyugtalan képek kergetőznek lecsukott szemem filmvásznán, miközben fáradt elmém próbál megpihenni, mely által lelkem próbálja feldolgozni a traumát, miközben különböző lehetetlen szcenáriók játszódnak le álomképek formájában, amellyel pedig agyam próbálja a megoldást keresni arra, amire éberen nem talál választ.
Photo: Unsplash.com
Hiába küzdök ezzel nyitott szemmel, valójában csak a tudatalattim tud segíteni, amit én ételmegvonással próbálok csillapítani, azt álmaim a valóságot mímelve próbálják megoldással nyugtázni, a vágyottól a legfélelmetesebbig. Egyszer csak izzadságban úszva arra ébredek, hogy maró érzés hasít ürességtől kongó gyomrom összehúzódott maradékába. Az egész testem értem küzd és én nem adok neki táplálékot, mert a fizikai fájdalom könnyíti szétrepedt szívem sajgását. Valamit muszáj tennem, hogy könnyítsek agóniámon, nem bírom már azt az ezer tonnás súlyt, ami levegőhöz nem jutva nyomja mellkasom, mely ellen bármit teszek is, ott van és forgószéllel kevert jégcsapokként tör rám minden ébren töltött percben.
A falon lévő repedéseket már jól megfigyeltem. Az alakjuk, az elhelyezkedésük, hogy egyik hajlat után merre indul a másik, melyek közül az egyik egészen egy hópehely formáját adja ki, de lehet már csak kitikkadt szemem káprázik. Nem tudom mennyi ideig feküdhetek így, hallgatva az óra ütemes kattogását, mozdulatlanul a semmibe meredve, de hirtelen egy test melegét érzem a hátamon, és egy ölelő kéz lágy szorítását elernyedt karjaim körül.
Mit tehetek érted? És tudom, hogy jobb lesz.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez