Hová rohanunk? Hol vesztünk el?
Úgy hajtjuk előre a szekeret, mint ahogy a versenylovak szántják a pályát, akiket egész életükben erre képeztek ki. Olyan gyorsan haladunk előre időben és térben, hogy a nagy loholásban legtöbbször saját magunkban botlunk el. Biztos, hogy be kell vállalni a péntek esti műszakot is? Kell még nekünk az a projekt? Van szabad kapacitásunk a huszonhatodik ismerősünknek is segíteni? Szükség van a sokadik tanfolyamra? Hova vezet ez? Mi lesz velünk, ha nem tudunk megállni néha egy-egy pillanat erejéig, és időt szánni arra, hogy emésztgessük az életet és a történéseket?
A nagy sebességnél mindig csökken a kontroll. Ez aranyszabály. Nem véletlenül van korlát a közlekedésben is, hiszen jól tudjuk: 180-nál nem tudod úgy megfogni az autót, nem úgy megy a fékezés, mintha 30-cal cammognánk. A száguldásért nagy árat fizethetünk, és nincsen ez másképp akkor sem, ha a testünkről és lelkünkről beszélünk.
Gondoljunk csak bele. A kisgyerek is akkor esik el, amikor felgyorsul, vagy kevésbé kontrollál és fókuszál a testére, olyan tempót használva, aminek koordinálására még nincsen felkészülve.
Kapkodunk, vágtázunk, futunk. A felébredéstől kezdve több dolgot akarunk egyszerre megoldani. Egyik reggel rádöbbentem, hogy képtelen vagyok nyugodtan étkezni. Minden alkalommal, amikor eszem, mást is csinálok közben. Beteszem a számba a falatot, és meg sem rágom tisztességesen, nem könnyítem meg az emésztést a gyomrom számára, mert közben már a telefonomra érkező értesítést olvasom, miközben három e-mailre válaszolok egyszerre, de már sípol a mosógép, hogy elvégezte a dolgát. Mindeközben pluszban még eszembe jut öt másik elintéznivaló, amit fejben kéne tartanom, vagy legalább felírni egy cetlire.
Hol vesztünk el? Mikor váltak a dolgok ennyire sietőssé? Miből gondoljuk, hogy leáll nélkülünk a cég működése, ha nem adjuk meg magunknak a szó szoros értelmében vett kikapcsolódást a szabadságainkon sem? Mióta lett mindenkiből amerikai elnök? Az a helyzet, hogy semmi sem történne, ha néha engednénk magunkat lekapcsolódni. Az internetről, a családunkról, a barátokról, az életről. Mindenkinek megvan az a tevékenység, amelyben el tud veszni, amelyben dimenziót tud váltani. Ami segít kilépni a mindennapok forgatagából, és átcsöppenünk általa egy olyan világba, ahol megállhat az idő fogaskereke. Nem halljuk kattogni az órát, nem látjuk a határidőket, nem pörög az agyunk a holnaputánon.
Az elmének szüksége van szünetre, megállásra. Csak így, lecsendesedéssel érhető el a megújulás, az újjászületés.
Ha valamit folyamatosan használjuk a testünket és az elménket ilyen intenzitáson, akkor hamar elér minket a kiégés állapota. Folyamatosan nő a mentális betegséggel rendelkezők száma világszerte, és nem értjük, miért. Egy olyan világban, ahol szüntelenül elégedetlenek vagyunk a teljesítményünkkel, magunkkal, és töretlenül küzdünk a tökéletességért, azért, hogy jobban legyünk a többieknél, ott aligha érvényesítheti erejét a megnyugvás. Az embereknek folyvást olyan kérdésekkel és gondolatokkal bombázzák magukat, amelyek növelik az elégedetlenséget. Nem vagyok jó, nem tartok ott, ahol kellene, nem tudom megcsinálni ezt sem, nem fejeztem be a feladataimat, nem vagyok jó ebben vagy abban, ezért hajtani kell tovább. Éjszaka még ki kell vasalni a ruhákat, el kell menni arra a fárasztó edzésre. Még be sem fejeztünk egy iskolát, egy tanfolyamot, de már keressük a következőt. Az éves nyaraláson, a tengerparton már azon őrlődünk, hogy hova vezet utunk majd a legközelebbi vakáción.
Nem csak magunknak, hanem a párunknak és gyerekünknek is betömködjük az utolsó kis pici lyukat is a napjában, nehogy véletlenül üresen és hasztalanul maradjon néhány perc is, amit esetleg el lehetne tölteni egy kis édes semmittevéssel. Félünk egyedül maradni, csendben, hiszen akkor szembe kellene nézni azzal a sok történéssel, ingerrel és érzelemmel, amik érnek minket, amik lezajlanak bennünk a nap során. Mitől tartunk ennyire? Hogy nem fog tetszeni, amit látunk? Valószínűleg nem. Mert igenis hibázunk, tudunk gyengék lenni, tudunk rosszul dönteni. Miért olyan félelmetes elfogadni, hogy ha nem eszkábálunk magunk köré zajt és cirkuszt, akkor önmagunkkal kell időt tölteni?
Miért saját magunkkal szeretnénk legkevésbé kettesben maradni egy percre is? Ugye, milyen érdekes kérdés ez? Pedig erre csak egy ember tudhatja a választ, és egyetlen helyzetben tudjuk csak tőle megkérdezni.
Ha csendben maradunk, és figyelünk rá.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez