Így képes mindent megváltoztatni egy film..
Minden évben alig várom az Oscar díjátadóját, mert kifejezetten szeretem az ilyen csillogó, meglehetősen felszínes, de mégis szórakoztató show-kat, különösen akkor, ha mindennek a filmekhez is köze van. Mivel idén azt a feladatot is megkaptam, hogy reggelre készítsek egy összefoglalót a díjazottakról és az esetleges érdekességekről, ezért már előre elhatároztam, hogy idén nem hagyom, hogy akár csak egy percre is lankadjon a lelkesedésem, és esetleg elaludjak.
Így történt, hogy arra eszméletem hajnalban: potyognak a könnyeim, amikor kimondják Casey Affleck nevét a legjobb színésznek járó kategóriában, pedig tizenkét órával korábban elképzelésem sem volt arról, hogy kicsoda is ő. Számomra így már hétfőn hajnalban megtörtént a hét legmeghatározóbb eseménye.
Nagyon szeretem a filmeket és a sorozatokat, tonnaszámra szoktam őket fogyasztani, legyen szó bármilyen platformról, ahol elérhetőek, akár dvd-ről, az internetről, tv-ről, vagy persze moziról. Általában mindent tudok színészekhez, vagy cselekményhez kötni, és jó eséllyel megmondom, hogy melyik alkotásról van szó, ha látok belőle pár képkockát. Vannak azonban olyan színészek, akiknek vagy a nevét nem tudom megjegyezni, vagy ha ez sikerül, nem tudok hozzá arcot kötni, esetleg egyszerűen valamiért nem veszek tudomást a létezésükről. Cseppet sem direkt, egyszerűen csak így alakul.
Vasárnap este, az Oscart pár órával megelőzően vetették fel a barátaim, hogy mi lenne, ha moziba mennénk, amit elsőre az előttem álló éjszaka „fáradalmaira” gondolva majdnem visszautasítottam, de úgy voltam vele, utánanézek a kiszemelt filmnek, és majd ezután döntök. A régi város. Őszintén megmondom, fogalmam sem volt, hogy miről van szó (utólag kiderült, hogy mégis, azonban az eredeti címét hallottam csak eddig), éppen ezért gyorsan felütöttem a böngészőt, hogy legalább egy rövid leírást vagy előzetest találjak róla. Elolvastam, megnéztem, és úgy döntöttem, hogy gyorsan jelzem, hogy én ezt inkább kihagynám, mert annyira semmilyennek és unalmasnak tűnt a történet, hogy eszemben sem volt ezzel tölteni a vasárnap estémet. Láttam ugyan, hogy megannyi Oscar- jelölést is kapott (a már bezsebelt Golden Globe mellett), többek között a legjobb férfi főszereplő, legjobb női mellékszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb film kategóriában, ám egyelőre el sem tudtam képzelni, hogy mégis miért. A szereplőket tekintve sem kerültem közelebb az igazsághoz, ugyanis hirtelen ránézésre csak Michelle Williams neve tűnt ismerősnek, az ő karaktereiért pedig eddig még sosem rajongtam különösebben.
Valamiért azonban mégis igent mondtam, és éppen a kezdésre el is foglaltuk a helyünket. És akkor elkezdődött a film, A régi város, aminek tulajdonképpen már az első pár percét unnom kellett volna, mert amikor már eleve fenntartásokkal kezdek el nézni valamit, akkor nehezen szoktam viselni ha az vontatottan, és elnyújtottan indul. De nem volt semmilyen ilyesmi problémám, és mindezt az akkor megismert Casey Affleck-nek köszönhettem. Annyira természetesen, hitelesen és magától értetődően alakította a szótlan, pókerarcú, káromkodás közben is melankolikus ábrázatú gondnokot, hogy úgy voltam vele, teljesen mindegy, hogy mi lesz a sztori, én még hosszú ideig szeretném nézni, ami itt történik. A cselekményt nem nagyon szeretném megosztani, mert spoilerek nélkül valószínűleg nem lenne túl izgalmas, annyit viszont elárulhatok, hogy nem az a fajta film, ami hétvégén feldobja az egyébként elég lapos hangulatunkat, hanem kőkemény dráma. Azonban az a fajta dráma, ami egyszerre facsarja meg, majd tördeli darabkákra a szívünket, miközben mégis jót nevetünk az időnként morbid vagy kissé bizarr, mégis nagyon helyénvaló poénokon. Ültem a székben, és arra gondoltam, ha ez a pasi nem kapja meg ma éjszaka az arany szobrocskát, akkor nincs igazság a földön.
/Casey Affleck/
Nem számít, hogy nem láttam a többi filmet, nem számít, hogy nem tudom, hogyan alakított a többi jelölt, csak arra tudtam gondolni, hogy egyszerűen kizárt, hogy mindazt, amit itt látok, ezt a karaktert, ezt a színészt, ezt a filmet, a többi szereplőt, a történetet, mindent, ami itt ennyire együtt van, és ennyire jól működik, bármi vagy bárki más ki tudja ütni a nyeregből. Ez azért volt, mert a színészek között működött az a sokat emlegetett kémia, ami bizony nem csak férfi és nő között működhet, hanem nemtől függetlenül emberek között, akik értik egymást, akik jól érzik magukat együtt, akik éppen együtt alkotnak valamit. Nem csak arról van szó, hogy a film alatt gyakorlatilag egyszer sem jutott eszembe, hogy ránézzek az órámra, mert bármeddig néztem volna még ezt az egészet, de amikor kijöttünk a teremből és megvitattuk a látottakat, mindvégig az járt a fejemben, vajon milyen gondolataik lehettek a színészeknek, amikor először olvasták a forgatókönyvet? Vajon hogyan lehet felkészülni egy ilyen szerepre? Hogyan lehet ezt hitelesen, cseppet sem elbagatellizálva vászonra vinni? Hogyan sikerült ennyire következetesen, kliséktől mentesen lezárni a filmet? Még mindig nem tudtam megmondani, láttam-e már olyan filmet korábban, amiben Casey Affleck szerepelt, nem tudtam megmondani, hogy összességében jó színész-e, csak annyit tudtam, hogy most, ma éjszaka meg kell kapnia az Oscart ezért, amit itt most láttam. (Utólag ráébredtem, hogy az általam egyébként imádott Ocean's filmekben is szerepel, de erre az internet segítsége nélkül akkor sem jöttem volna rá, ha kínoznak).
Így pár órával később, valamikor hajnali 4 és 5 óra között, amikor még mindig éberen, teljes izgalommal a gyomromban vártam, hogy kimondják a legjobb férfi színész nevét, valóban kissé megkönnyeztem, amikor meghallottam, hogy „Casey Affleck (Manchester by the Sea)”. Számomra ez volt a hét legmeghatározóbb eseménye, mert egy olyan filmet és olyan alakítást láttam, ami kicsit elvett valamit, kicsit hozzátett valamit az életemhez, de kétségtelen, hogy nagy hatással volt rá.
Kép: npr.org
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez