Ismerd fel ki vagy!
Komolyan mondom, néha legszívesebben megráznám az embereket a fülüknél fogva…Elsősorban persze magamat, de magamon kívül még sokakkal vagyok így. Azt tapasztalom, hogy annyira nem hiszünk magunkban, annyira nem látjuk a saját értékeinket, hogy az katasztrofális! Nem ismerjük el az erőnket, nem ismerjük el a képességeinket, nem ismerjük el a szépségünket!
Elvarázsolt királykisasszonyokként és királyfikként tengődünk, mélyen belül meg vagyunk róla győződve, hogy valami nincs rendben velünk, valamiért rendellenesen működünk... Valamit nem tudunk, amit mások tudnak, valamire nem vagyunk képesek, amikre mások képesek… Nem tudunk elég pénzt keresni, nem vagyunk elég csinosak, vonzók, szexisek, nem tudunk lefogyni, hízni, betegek vagyunk, szürke egerek, és tulajdonképpen senkit sem érdekel igazán, hogy a világon vagyunk-e vagy sem.
Ez utóbbi csak abból a szempontból igaz egyébként, hogy nagyjából mindenki azzal van elfoglalva, hogy a saját fájdalmát takargassa és valóban nem ér rá tieddel is foglalkozni. Szinte minden vegyértékünket leköti, hogy megfeleljünk: munkában, családban, a másik nemnek, a gyerekeinknek, a szüleinknek, miközben folyamatosan rettegünk, hogy nem kellünk, hogy csak kihasználnak, hogy áldozatok vagyunk, hogy nem szeretnek…Ez azonban nem igaz, itt az ideje, hogy leálljunk ezzel az egésszel. Egymást szenvedtetjük, nem beszélünk egymással, gyáva önféltés, egoharcok és egogörcsök miatt.
Ha láttál már sorozatot, akkor tudod, hogy hányszor fordul elő, hogy sok-sok részen keresztül húzódik egy hülye félreértés, amit körülbelül öt perc alatt lehetne tisztázni, ha az emberek leülnének és megbeszélnék a dolgokat egymással. De nem.. Mi is ugyanezt csináljuk az életben. Pitiáner dolgokon problémázunk, marhaságokkal vádoljuk egymást, egymás nyakába öntjük a múltunk szemeteit és makacs, önsorsrontó „nekemvanigazam-és-őahülye” hozzáállással mérgezzük az életünket. Miért olyan marha nehéz szeretnünk egymást? Persze szeretni nem mindenkit tudsz, de akkor legalább elfogadni. Miért olyan marha nehéz valakivel leülni és a szemébe nézve megbeszélni vele valamit?
Mert akkor kiderül, hogy mindaz a szar, amit gondoltunk róla talán nem is annyira érvényes? Kiderül, hogy több bennünk a közös pont, mint gondoltuk és akkor már nem tudjuk a másikat lelkifurdalás nélkül gyűlölni és lenézni?! Miért ragaszkodunk ennyire görcsösen a sérelmeinkhez, a haragunkhoz, a lenézésünkhöz, a fájdalmainkhoz, a kudarcainkhoz?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez