Itt vagyok - Amikor véget ér a keresés
Életem jelentős részében kerestem, pontosan sosem tudtam, hogy igazán mit, csak azt, hogy mennem kell, valami hajtott belül. Úgy éreztem meg kell értenem a miérteket, a hogyanokat, az életem szereplőit, és az okokat, amiért ők részesei lettek a történetemnek és megértenem a saját szerepemet ebben a nagy egészben. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezek a kérdések bennem sosem érnek el nyugvópontra, sosincs elég belőlük, hogy azt a lelki békét, amit annyira kutattam, nem hiszem, hogy valaha is fellelem és én végül megérkezek oda, ahová annyira szerettem volna önmagamban eljutni.
Az emberben szinte kódolva van a keresés, mindenkit hajt valami, ösztönösen, és mind járunk egy utat, akkor is, ha nem tudjuk, hogy mindvégig ezt az utat járjuk születésünk percétől fogva. Mindannyian valami egyedi céllal érkeztünk ide és előbb-utóbb, az élet rávezet, hogy ezt a feladatot beteljesítsük. Spirituális embernek lenni ma már egy jól csengő fogalom, egy státusz szimbólum. "- Én keresem az utam, keresem önmagam, ilyen - olyan kurzust végeztem el, rengeteg könyvet elolvastam, ennyi és ennyi oldáson és karma tisztításon voltam. Bepillantás nyertem pár előző életembe, valahogy mégsem vagyok még mindig rendben, valami még mindig hiányzik. Pedig annyit dolgozok magamon..!"
A spirituális szemléletből is sikerült divatot teremtenünk, egyre többen járják ezt az utat, de mégis boldogtalanok vagyunk. Miért? Mikor fog kielégülni bennünk ez a kereső ösztön? Mikor kap elég válaszokat az a folyton szomjazó, kutató én, bennünk? Soha. A kereső, mindig kereső marad, mert az egonak a jelen nem biztonságos, ő megértésekre szomjazik, tudni akar olyan dolgokat, amit csak a szív érthet, biztonságot szeretne, mert fél az ismeretlentől, a jövőt akarja bebiztosítani. Csak hogy az élet folyamatosan változik, minden pillanatban és ezzel ő nem tud lépést tartani, merev, neki arra van szüksége, hogy ki tudja számolni a következő lépést. Ezzel szemben az élet, arra szeretne megtanítani minket, hogy szálljunk szabadon.
A eszenciája hiányzik, a gyakorlatban már nem értjük, hogy mit jelent spirituálisan tudatosnak, felébredtnek lenni, épp ezért nem is éljük helyesen. A lényeget nem tanítja meg senki, sem mesterek, sem könyvek, a felismeréséhez meg kell érkeznünk, egy folyamat során, amikor is elhúzzuk azt a bizonyos fátyol függönyt, ami korábban eltakarta a szemünket. Élni kell, áramolni.
Valójában mindannyian az úton vagyunk, akkor is, ha erről nem tudunk. Az az ember is a saját spirituális útját járja, aki a hétköznapi életének malomkerekében táncol, aki még soha sem meditált, aki nem hisz az önismeretben, vagy a láthatatlan energiákban. Az utóbbi években, rohamosan nőtt a spirituális emberek száma. Az emberek azt beszélik, ébredünk, valami történt a kollektív tudatban és egyre többen teszik fel a kérdést magukban - Az élet tényleg csak ennyi lenne, vagy ettől van még valami több, valami titok, ami eddig elkerülte a figyelmemet? - Ilyenkor elindulunk egy belső úton, ami eleinte nagyon sötét, és hepe-hupás, néha még vissza is riadunk, lefékezünk, hogy tényleg erre akarunk menni? De már túl késő visszafordulni, valami más lett. - Én lettem más, vagy a többiek, vagy talán most vagyok igazán önmagam? - A keresésünk úgy tűnik, kezd formát ölteni, már látjuk, hogy keresésünk végcélja, mi magunk vagyunk.
Lecsupaszítjuk önmagunkat, lehámozzuk magunkról a szerepeket és egyre jobban körvonalazódik az az én, akit nem a világ formált, hanem akik mindig is voltunk, azelőtt, hogy jól megtanultunk nem önmagunk lenni. Mintha ezen a ponton a keresés felerősödne, izgalmasabbá válna és sokkal nagyobb erővel vetjük bele magunkat, tudatosabban használva a segítőeszközeinket. Aztán azon kapjuk magunkat, a saját mélységeinket kutatva, hogy nem számoltunk azzal, hogy milyen mély a nyúl ürege, egy újabb ördögi kör, csödörből- vödörbe kerültünk. Mintha sosem lenne vége, mindig van mit kibontani, mindig van egy új puzzle darabka, ami beillesztésre várt. És az a sok változás, kívül és belül, mások lettünk, az emberek is cserélődnek körülöttünk és egy ponton, újra az elveszettség érzése telepszik ránk. - Most akkor mindent engedjek el, azt is aki eddig voltam?! - az ego haldoklik, és ez jó, természetes reakciója, hogy kapálózni kezd, de ez is elmúlik, nem ellenség ő, sosem volt az, csak idő kell, hogy megtanuljuk őt arra használni, amiért ő valóban hasznos számunkra.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez