Kedves én! Szeretlek!
Leültem egy pillanatra. Nem volt semmi komoly tervem, egyszerűen csak élveztem, hogy a mosógép kijelzője adott nekem tíz percet, míg újra folytathatom a „pihentető hétvége” adta teendőimet.
Bár már délután öt óra, és reggel óta most ültem le először, mégis körbe nézve a lakásban hálát éreztem. Ugyan lenne még mit elpakolni, és süteményt is ígértem a gyerekeknek délutánra, de ma minden olyan nyugodt, lelassult volt. Eszembe jutott, milyen sokszor elfelejtem értékelni ezeket a pillanatokat. Aztán, hirtelen bevillant egy kép, a múltból. Felidézte bennem, miken mentem keresztül, mennyi mindent tanultam, és hányszor álltam fel a kisebbtől egészen a legnagyobb bukásokig. Most pedig itt vagyok. Baromi sok energiát belefektetve magamba, a lelki fejlődésembe és néha abba is, hogy épp csak úgy túléljek. Ezen gondolatokon keresztül pedig eljutottam egészen odáig, amire sosem szánok elég időt: önmagamnak köszönetet mondani.
Az élet számos területén tanítják a fontosságát annak, hogy jutalmazzuk magunkat a sikereink után. Egyes munkaterületeken kifejezett tréningek vannak arra, hogyan tűzz ki magadnak kisebb „chekpoint”-okat, melyeket elérve jutalmazd meg magad annak érdekében, hogy a továbbiakban is hasonló sikereket tudj elérni. Felmerült hát bennem a kérdés, vajon hányan vagyunk, akik a magánéletben, csak úgy a négy fal között, szánnak időt arra, hogy köszönetet mondjanak önmaguknak? Egy – egy nehéz helyzet megoldásáért, vagy épp csak azért, mert mindent sikerült megcsinálni, amit aznapra terveztünk? Megköszönni, hogy annyiszor kitartottunk. Felálltunk a padlóról, aztán szépen lassan összefoltoztuk azokat a sebeket, melyek hege örökre rajtunk marad. Megköszönni, hogy nem adtuk fel, és akkor is mentünk előre, amikor fogalmunk sem volt, mi vár az út végén. Gyógyultunk és gyógyítottunk, olyanokat is, akik valójában sosem érdemelték meg. Büszkék vagyunk -e eléggé magunkra? Arra, hogy a sok csalódás és fájdalom után még mindig teljes szívvel tudunk szeretni. Az odaadásunkra, az őszinteségünkre a hitünkre. Arra, hogy minden rossz ellenére is tudunk még hinni az emberi jóságban.
Vajon tudatában vagyunk annak, hogy mennyire különlegesek vagyunk? Mindannyian.
Kedves én!
Köszönöm, hogy mindvégig segítettél az utamon és sosem engedted el a kezem. Köszönöm, hogy a lelkem hangjával szólsz hozzám akkor, mikor a legnagyobb szükségem van rá. Hálás vagyok, hogy elviselted velem az elviselhetetlent és türelmet tanítottál mikor én rohantam volna előre. Végtelenül büszke vagyok RÁD! Arra, hogy sokszor férfiakat meghazudtolóan helyt álltál, és szeretted magad, helyettük is. Mindig tudtad, ki az, aki igazat szól, és sosem engedted, hogy elhitessék velem azt, hogy értéktelen vagyok. Köszönöm, hogy túlélted megannyi hamis barát árulását, és több mint ezerszer tanultál meg újra önfeledten nevetni. Köszönöm a nagy szívedet, és a jó lelkedet. Az érzelmi intelligenciádat és a kapcsolatteremtő képességedet.
Bár olykor elég nehéz követni a hullámvasútat, amire az érzéseknek hála felülök, még hálás vagyok azért, hogy megélem a pillanatot. Vannak döntések, melyekre nem vagyok büszke, arra viszont nagyon is, ahogyan felálltam a hozzám méltatlan helyzetekből. Tudom, hogy minden tévedésem hozzásegített ahhoz, hogy egy nap eljussak oda, ahová tartok.
..addig is: néha nincs más dolgom, mint egyszerűen csak értékelni a mindennapokat.
Kedves én!
Ugye tudod, hogy Nélküled nem ment volna?!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez