Kérlek, ne hagyj elmenni!

Mikor felejtettünk el, küzdeni? Mikor lettünk ennyire kényelmesek, közönyösek? Ki verte belénk azt, hogy hagyjuk kicsúszni a kezünkből az igazán fontos dolgokat? Ki hitette el velünk, hogy csak dőljünk hátra, engedjük el és ne tegyünk semmit? Mert úgy is van másik. Mindenből van másik.

A lényeges dolgok peregnek ki a kezünkből, mint a tengerparti homok és viszi a dagály, végül ugyanolyan szemét lesz csak, ami a víz felszínén lebeg. Élettelenül. Mi meg sodródunk, újabb és újabb hullámokba kapaszkodunk, annak ellenére, hogy mi voltunk kik szétnyitottuk a tenyerünk és még arra sem volt lehetőségünk, hogy levegőt vegyünk. Fuldoklunk egymás nélkül. Mindenki fuldoklik. Újra és újra lehajolunk, újabb és újabb homokot markolunk. Majd ezt is engedjük, bele az élet tengerébe. Így válnak a rendkívüli dolgok a közönyösségünk martalékává.

Kérlek, ne hagyj elmenni! - - - elengedés, érzések, szerelem,

Mikor felejtettünk el ennyire küzdeni azért akiért, amiért érdemes? Elárulom nektek, hogy mind egy boldog védelemben töltött életre vágyunk. Próbáljuk magunkat mindennel megvédeni, mi megszerezhető. Képesek vagyunk még azt is elhinni, hogy ezekben majd biztonságra lelünk. Mesterséges várakat építünk, amelyek hihetetlenül ingatagok. De igazi alapot minden várnak csak egyetlen dolog adhat, és az a szeretet.

Talán nem lesz túl romantikus, amit most írni fogok, de mocsok egy világban élünk! Akár tetszik, akár nem. Ezt azért látom ilyen élesen- annak ellenére, hogy a szépségben hiszek - mert mertem kinyitni a szemem és nem akarom magam illúziókkal ütni. No meg azért is, mert tudom ez a mocsok nem véletlen, és ez a sötétség elengedhetetlen a fény születéséhez. Hogyan is létezhetne az egyik a másik nélkül? Hogyan is fedezhetnénk fel, hogy valójában mennyire védtelenek vagyunk, ha nem ordítana a szemünkbe a mocsok?

Védelemre vágyunk. Mi vagyunk, akik meg tudják védeni egymást. Mi vagyunk, akik ebben a mocsok világban képesek szigeteket létrehozni. Édenkerteket, ahová haza lehet menni. Otthonokat egymás lelkei számára. A lelkek otthonát. Nincs más esélyünk. A világ széthullik, aztán újra éled. Meghal és születik. De mi megvédhetjük egymást. Hová is mehetnénk máshová, mint egymás karjaiba? A zajból lehetnénk a csend. A felszínből a mélység.

Ülök a gép előtt. Most zokogjam bele? Zokogjam bele azt az egyetlen mondatot, amit mondani tudok?

Zokogok.

Könyörgöm, ne hagyj elmenni! Maradni akarok!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.