Kéz a kézben – én és a szorongás fojtogató jelenléte az ünnepek alatt
Fények gyúlnak, ropog a tűz a kandallóban, és csend honol, vagy egy lágy, jazz átdolgozású, karácsonyi zene szűrődik ki a rádióból. Készülődünk az újévre, egy új kezdet feltárására.
Ilyenkor mindenki együtt van, ilyenkor mindenki egy kicsit megenyhül, és másképp látja a világot. Békésen tekintünk ki az ablakon, és elmerülünk a lassú, mégis egyszerre gyors folyamatban, amely során a hó nagy pelyhekben hullik. Nincs nyomasztó gondolat, vagy háttérzaj az elménkben. Van, akinél így is van. Hihetnénk azt, hogy mindenkinél így van. Bár így lenne.
Azt kívánom, bár így lenne, mert szebben hangzó, idillibb képet nem is nagyon kaphatna az ember erről az időszakról. Az igazság viszont sajnos az, hogy a szorongás nem válogat. Nem tart szünetet az ünnepekre, nem simogatja a fejed búbját kedvesen, hogy, “majd később visszatérek”. Nem állítom azt, hogy így nem lehet boldog, felejthetetlen pillanatokat szerezni, mert lehet. De akkor sem felhőtlen. Vagy szabad, önfeledt. Pedig mindazok, akik pontosan tudják, hogy milyen is ez a szorongató érzés, ami a mellkasunkat nyomja ilyenkor is, próbálkoznak kitörni a végeláthatatlannak tűnő körből.
Mély levegőt veszek én is, ahogy a feldíszített fa alatt ücsörgök, és azt mondom magamnak: “Félre tudod tenni a nyomasztó gondolatokat. Meg tudod csinálni. Neked is jár a boldogság, neked is jár a szünet, a kikapcsolás.” Egy perc erejéig tényleg meg is nyugszom. Aztán beugrik egy kép. Egy határidő, egy dolog, amitől hosszas hónapok óta rettegek már, hogy nem tudom majd teljesíteni. Eszembe jut egy traumatizáló, rutinhoz tartozó tapasztalás, amiről tudom, hogy hamarosan újra felüti majd a fejét, mert ilyen az élet. Ilyen a kötelesség. Kétségbeesem és szüntelenül ver a szívem. Sírnék, de nem tudok. Ordítanék, de egy alapvető kommunikációhoz szükséges kezdő löketet sem tudok kicsikarni magamból. Visszavágyom a gyerekkoromba, amikor még mindig olyan gondtalan volt és nem kellett azon agyalnom miért ér szüntelenül egy magába szippantó érzés, ami így fáj. Akkor még nem voltak gondok…
Persze rendjén is van, hogy a felnőtt lét hozadéka bizony nem csak öröm és kacagás, hanem problémák, és megoldásra váró szituációk összessége is. De mi van ezzel a pánikszerű ketreccel, ami magába zár és fogva tart? Vajon ki tudok majd törni belőle egyszer? Az élet és a vaskalapos tanítványai azt kántálják mind, hogy “szedd össze magad, az életben vannak nagyobb gondok is.” Tudom jól, hogy az életben megannyi, összehasonlíthatatlan helyzet van jelen, de akkor sem lehet elbagatellizálni a másik nehézséget, érzéseit, küzdelmeit. Ha egy csettintéssel el lehetne űzni a szorongást, már rég megtettem volna, minden további nélkül. A mentális állapotunk ugyanis nem vicc tárgya, nem egy egyszerű, letisztult mechanika szerint működő gépezet minden esetben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez