Láthatatlan szálak, gubancok, csomók

Azt hiszem, az egyik legnagyobb modern kori károsodásunk, hogy nem akarunk tudomást venni a ránk ható láthatatlan tényezőkről. Ez alapvetően ad egy teljes elszigeteltség érzést és megmagyarázhatatlan magányosságot. Az a hit, hogy vagyunk mi, az-az a testünk, és nem veszünk tudomást a minket ért egyéb hatásokról, az életünk történéseit teljesen megmagyarázhatatlanná teszik - és mivel úgy vagyunk felépítve, hogy ha kapunk választ és megértünk dolgokat, képes feloldani minket- a válaszok nélküliség szorongásban és kilátástalanságban tart.

Pedig a válaszok nagyon egyértelműek lennének, ha tudnánk sokkal tágasabbnak értékelni magunk, mint azt tesszük. Nincs egyszerű dolgunk, mert ez az elválasztódottság kulturális hozadék, dölyfösség és ego. Alapvetően évszázadok óta nevetjük ki a "primitív" népeket, akik alapból tudják, hogy van a test, meg a lélek, meg egy csomó finom energia szál, ami hat ránk, amivel mi is hatunk, és na persze van még a kollektív tudat, amit már a jó öreg Jung pszichiáter is mondott, de az egonk és a fensőbbséges tudatunk nem hagyott befogadni. Mondjuk az Univerzumot kicsit sem érdekli a mi tök hülye hozzáállásunk, attól a törvény az törvény és a fizika az fizika és az energia az energia.

Ha viszont megértjük micsoda rend van itt, azt is megértjük mi, miért van!? A sámánok, táltosok ezt nagyon sok ideje tudják, és mivel alkalmam volt velük dolgozni én is megtapasztalhattam. A tétel nagyon egyszerű és logikus. Senki és semmi nincs elválasztva egymástól. Mindenki mindenkiről tud, mindenkire hat és ha bajban vagyunk akkor a kollektívben van a trutyi, amit mi tettünk bele, a gondolkodásunkkal, az érzelmeinkkel és azzal, hogy nem pakoljuk ki, csak be a szemetet a zsákba. Ezen felük meg ott vannak a kisebb egységek szintjén a transzgenerációs minták, az ősi családi fájdalmak, traumák, amelyek az egyénre hatnak. Meg aztán ott van az egyén, aki egy hosszútávon fenntartott negatív érzelmet sorssá kovácsol.

Láthatatlan szálak, gubancok, csomók - - - ego, életszemlélet, gondolkodásmód,

A betegségek, a nehézségek, a kihívások mindig valamilyen érzelemben gyökereznek, amit- mivel nem hiszünk a láthatatlan szálakban- valósággá tettünk. Az Anyai, Apai generációs minták a kollektívben lévő fájdalmak, mind-mind minket károsítanak. Ha a női ágad tele van fájdalommal, ki fog jönni valahol, hogy végre valaki nekiálljon kioldani. A testünk és a lelkünk mindig valamire reagál, ami nem veszett el, csak átalakul. Nincs semmi ami semmissé lesz, csak ha képesek vagyunk átalakítani a rezgését, tudattal, megbocsájtással, szeretettel.

Ha elhinnénk, hogy sokkal kiterjedtebbek vagyunk, mint ahogy azt megtanultuk, tudnánk igazi felelősséget vállalni az élet minden területén.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.