Like a Child, avagy egy dilemma, ami valójában nem az…
Tévékritikát, illetve versenykritikát talán nem érdemes írni, hiszen szinte mindenki azonnal reagál egy-egy adás után, vagy még közben, hála közösségi kommunikációnak. A szombati adás érdekessége éppen ezekben a reakciókban rejlett.
Szombat este (hozzáteszem elfogultan), nagyon, de nagyon drukkoltam már az adás előtt Fábián Juliéknak, hogy a dal úgy szólaljon meg, ahogyan azt a stúdiófelvétel hangulata „megálmodta”. Az előző hét tapasztalata azt mutatta, hogy élőben megszólalni még a huszonegyedik században sem könnyű. Most is aggódtam, hogy a zene és az énekhang aránya megfelelő legyen, valamint, hogy az előadók hallják a zenét és magukat is, ugyanis amellett, hogy a néző elvárja a tökélyt, azért nem árt, ha minden rendben van az alapokkal is.
Nem csalódtam. Éppen úgy szólalt meg a várva várt dal, ahogyan elképzeltem. És a zsűrinél ekkor hallottam meg azokat a mondatokat, illetve dilemmát, amit nem tudtam értelmezni. Illetve természetesen megértettem, azonban ez a kérdés egyszerűen nem lehet kérdés. Ugyanis azon gondolkodtak, hogy a dal vajon beleillik-e a nemzetközi gála műsorába.
Sokszor azt érzem az ilyen nagyobb nemzetközi versenyeknél, illetve az Eurovíziós fesztiválnál hangsúlyozottan, mintha a produkciók le lennének öntve valamilyen egyenmázzal, és az egyébként egyedi dolgokat beborítanák valamilyen, amolyan gyorsfogyasztásra alkalmas univerzális ízzel, amitől sokszor éppen a lényegüket vesztik el.
A Like a Child című dalban ez nincs. Zene van, meg éneklés van, de nincs megfelelési kényszer, csakis muzsika.
A közönség reakciója roppant érdekes volt. Az sms-ek mégis azt a dalt jutatták tovább, amelyről a zsűri dilemmája szólt.
Talán, és hangsúlyozom csak a remény szól belőlem, valami elindult abban az irányban, ahol nem az elvárt stílusjegyek a nyerők.
Hanem a szív.
Like a Child
Bokros László
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez