Mörk Leonóra legújabb könyve a tőle megszokott módon időutazóvá teszi az olvasót, és természetesen a romantikus és a krimiszál sem maradhat el.

A májusi nyárban beszélgettünk, a teraszon a szokásos vendégsereg, és ha már az időutazás központi téma, mással nem is indíthattunk.

1950 óta létezik a Makkhetes. A hely szellemét mindig emlegetjük.

Érdekes, hogy nem az Isten háta mögött vagyunk, mégis mintha kint lennénk a zöldben. Az ember kedvet kap, hogy bejöjjön. A kerthelyiségben szívesen üldögélnek a vendégek, főleg ilyen jó időben.

Azt észrevettem, hogy a nők nagyon jól írnak Magyarországon. Honnan jött A porcelánlány ötlete? Kik olvassák szívesebben?

Többnyire nők olvasnak, ez a történet pedig már évek óta ott élt a fejemben, csak jött A papagájos ablak, ami aktuális volt a reformáció ötszázadik évfordulója miatt. A férfi olvasóim teljesen más dolgokat vesznek észre, mint a nők. Érdekes, a Jaffa tulajdonosa, Rados Richárd is azt mondja, hogy ha nők nem lennének, akkor a könyvpiac már régen összeomlott volna. A porcelánlány két irányból indul, az első egy német helyszín, a Balti-tengeri Usedom szigete. Én is jártam a könyvben szereplő kastélyban, igaz, az ma nem magánház, hanem szálloda és étterem. Ott laktunk néhány napig, és a tulajdonos mindent megmutatott. A kastély maga is egy tó közepén, egy kis szigeten áll, a XVI. században épült. A helyszíneim valósak, a szereplőim a fantáziám szülöttei, ugyanis mindenhol alakokat látok. A másik vonal családi vonatkozású. Anyukám nézegette a nagymamám születési anyakönyvi kivonatát, aki hat hónappal a dédnagymamámék házasságkötése után született. Sok sztorit hallottam arról, hogy régen gyakran úgy adták férjhez a lányokat, hogy a leendő feleség azt sem tudta, mi a különbség a fiú és a lány között. Ehhez képest ez a bizonyára szerelmi házasság számomra megnyugtató volt. Később még három gyermekük született, a dédapámat elvitték az első világháborúban, de szerencsére visszajött. A családi történetekből született a másik szál.

Leonóra vajon sült csirkemellet választott spárgás ágyon, én pedig gyümölcslevest, valamint csirkemellet camemberttel és almával grillezve, fűszeres gesztenyemézzel és burgonyapürével.

Kurt Vonnegut Kékszakállja végén ott áll Rabo Karabekian festő a pajtában, és megmutatja Circe Bermannak a „Most a nőkön a sor”-t. Sokat gondolkodtam, hogy bizony, ahogyan a nők egyre nagyobb teret kaptak a politikában, a béke egyre inkább biztosított. A magyar női írók, hasonlóan az énekesnőkhöz nagyon magas színvonalon alkotnak. A férfiak egy kicsit le vannak maradva. Amúgy is erősebbnek tartom a nőket.

Általános tapasztalat, hogyha nagy gáz van, akkor a nőknek kell beavatkozniuk. Én úgy érzem, elég ritka manapság, hogy egy házasság hosszan kitartson. Mi több mint huszonöt éve vagyunk házasok a férjemmel, és azt látom, hogy ketten sokkal jobban megoldunk mindent, mint egyedül. Az elején azért lefektettünk bizonyos szabályokat, megállapodtunk például abban, hogy egyszerre csak az egyikőnk lehet beteg. Ugyanez vonatkozik a munkanélküliségre is: egyszerre csak az egyikőnk lehet munkanélküli. Szerencsére nem is adódott olyan időszak, amikor mindketten kidőltünk volna. Ami az irodalmat illeti, az idén is felkértek, hogy vegyek részt a Libri Irodalmi Díj rövid listájának összeállításában, és tavaly is, az idén is mindössze egy nő került végül a tíz közé. Idén Tompa Andrea, tavaly pedig Szabó T. Anna volt az egyedüli. Amikor ránézel a tízes lista tagjairól készült fotóra, ott ül az óriásplakáton kilenc depressziós, búbánatos, középkorú, feketébe bújtatott csóka, és mindössze egy nő. Nem értem, mi ennek az oka.

Akkor zenében szerencsének van a sok-sok nagyon jó énekesnővel. Én nagyon-nagyon drukkolok nekik. Ugyanígy vagyok az írónőkkel. Valamiért a nők megoldják a dolgokat. Vajon mi a búvalbéleltség oka a férfiaknál?

Fogalmam sincs. Nem tudom, ki az, aki hajlamosabb sötéten látni. Az önbizalom nagyon fontos. Az érzés, hogy bármi is történik, azt meg fogod tudni oldani. Valakinél kialakul fiatalon, de inkább a korral jön meg igazán, amikor az ember egyre több nehéz helyzettel kerül szembe, és meg is oldja őket, mert meg tudja oldani.

Egy interjúdban azt mondtad, a nők inkább elhiszik, hogy tudják irányítani a sorsukat. Az időutazós könyveid is izgalmasak.

Érdekes, ahogyan a különböző helyszíneken vízióim támadna. A Hellinger-Madonna ötlete például Türingiában született. Weimartól nem messze, Kochbergben található Goethe szerelmének, Charlotte von Stein férjének a kastélya. Megálltam a kastélyparkban a tóparton, és lelki szemeim előtt hirtelen felbukkant egy férfi és egy nő, ahogy kézen fogva szaladtak a tó felé, hogy ússzanak egyet. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy megírom a könyvet, akkor már tudtam, hol lesz a helyük a történetben. Ugyanígy jártam A porcelánlánynál. Németországban sétáltunk a tengerparton, ahol a dűne melletti parti sétányt két oldalon vadrózsabokrok szegélyezik, és éppen nyíltak a fehér és pink színű vadrózsák. Szóval ott sétáltam, amikor megint vízióm támadt: láttam, amint jön egy lány biciklivel, megáll, odatámasztja a biciklit az útjelző táblához, leveszi a tornacipőjét és beszalad a tenger felé. Ekkor már csak az a feladatom maradt, hogy kitaláljam, vajon ki ez a lány, és mit fog csinálni a történetben. Ő lett Lili, A porcelánlány mai történetének főszereplője. Jártam egyszer egy ezoterikus műsorban, ahol azt mondta nekem a műsorvezető, szerinte ezeket a sztorikat nem én találom ki, hanem az emberiség közös története tárolódik egy nagy felhőben, és az én könyveimben szereplő események valóban megtörténtek, én abból az információs felhőből hívom le őket. Nem tudom, igaz-e ez, vagy sem, ez hit kérdése. A cselekményben bekerülnek ugyan személyes emlékeken, vagy mások által elmondottakon alapuló elemek, viszont úgy érzem, ezeket a víziókon alapuló szálakat kizárólag az én fantáziám állította elő.

Mennyi idő alatt készülsz el egy könyvvel?

Az írás gyorsan megy, előtte viszont fejben sokat dolgozom. Ez a hetedik könyvem, most már bennem él a bizonyosság, hogy a történetek végére mindig elrendeződnek a szálak, és minden kiderül.

A krimivonal is időigényes lehet.

Ezért vagyok gondban, ha azt kérdezik, hogy miről is szól egy-egy könyvem, mert ha elkezdem mesélni, teljes összevisszaságnak tűnik. A könyvbemutatón Oláh Andrea volt a műsorvezető, aki rákérdezett, hogyan dolgozom. Elmondtam, hogy mindig azt a jelenetet írom meg, amihez a legnagyobb kedvem van, mert ha belekerülök a flow-ba, akkor megy, mint a karikacsapás. Az a szerencsém, hogy szerkesztői aggyal puzzle-ként látom a művet, ahol nem sorrendben haladunk, de a végére minden egyes részecske a helyére kerül. Van olyan kolléganőm, aki így nem tud így összevissza haladni, csak lineárisan, más elmesélte, mindenképpen szüksége van az első mondatra ahhoz, hogy el tudjon indulni. Kreatív írást is tanítottam, ott is volt, aki kérdezte, hol is kezdje el. Mondtam, hogy bárhol, hiszen akkor már lesz egy adag szöveg, amivel tudsz valamit kezdeni. A semmivel nem lehet semmit sem kezdeni. A porcelánlány ötlete már két éve megszületett, de csak tavaly nyáron tudtam rajta elkezdeni komolyan dolgozni. Elmentem egy türingiai kolostorba, közel ahhoz a helyhez, ahol régen a belnémet határ húzódott. Így a természet érintetlen maradt, hiszen negyven éven át csupán a határőrök jártak arra, és elkergették, aki arra téved. Történelmileg ez fájdalmas, az élővilág szempontjából viszont hasznos. Ott írtam meg jó néhány fejezetet, a decemberi ünnepi időszakban pedig a többit.

Esetleg úgy helyszínek is segítenek abban, hogy összeálljon a történet?

Általában már eldöntöttem a helyszíneket, mire elkezdek írni. Újságíróként is szeretem a saját szememmel látni azt, amiről írok. A hely szelleme abszolút létezik! Hiába nézed meg a Google Streetview-n a helyeket, a hangulatot nem lehet megérezni. Ahhoz oda kell menni! A hitelesség mindennél fontosabb számomra újságíróként és íróként is. A Lány igazgyöngyökkel című regényemet viszont már írtam, amikor véletlenül elmehettem Szöulba, így annak az ötlete, hogy legyen benne egy koreai fejezet, menet közben jött.

A zenében ugyanígy vagyok. Nem youtube videókat nézegetek, hanem aki érdekel, azt mindenképpen élőben nézem meg. A jó választáshoz is kell önbizalom, Az odautazáshoz is. Szerintem.

Éppen ezért szeretem a múltba vezető történeteket. Én magyar-történelem szakos voltam, mert az érdekelt, az emberek régen hogyan éltek. Mindenképpen kapcsolódni szeretnék az előttem itt élőkhöz. Érezni, hogy nem a semmiben lebegek, hanem valahonnan jöttem és valahova megyek. A történelem szak nem erről szólt, hanem évszámokról, nevekről, és az ember nem látta a valódi összefüggéseket. Kíváncsi lettem volna, hogy akik nem mentek el a csatába, azok mit csináltak?

Ekkor érkezik a főétel.

Engem az zavar, hogy nem állt össze a kép. Nem tudjuk, hogy amikor adott festő dolgozott, ki volt a király mondjuk Franciaországban. A tantárgyak sem párhuzamosan haladnak. Lehet, hogy irodalomból az ókor irodalmát tanulod, eközben történelemből teljesen máshol jársz. Még most is rá tudok csodálkozni egy-egy felfedezésre, hogy ezer kilométerre egy adott helyszíntől ki dolgozott, mi történt, ki írt regényt. A férjem éppen zenetörténeti vizsgára készült a közelmúltban a hittudományi karon, és roppant érdekes dolgokat tanult. Ahogy elmesélte, világossá vált számomra, hogy a magyar történelem leképeződik a református énekkincsben. Tudjuk, hogy melyik az, amelyik a Rákóczi-szabadságharc idején került bele, vagy éppen egy kanásztánc átdolgozása, vagy egy másik vallás énekkincséből származik. Olyan, mintha a magyar történelem könyvében haladnál előre.

A szerkesztői agy itt is előjön. Ahogyan a zenében, amikor is például ahhoz, hogy a rádióban szóljanak a dalaid, három percben kell mindent megfogalmaznod.

Az újságírásnál ugyanígy van. Amikor a szerző azt mondja, hogy ezt nem lehet meghúzni, hát, olyan nem létezik. Mindent meg lehet húzni. Egyetem után a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségében kezdtem. Ott volt egy idős olvasószerkesztő, Ritter Gyuri bácsi, aki azt mondta, hogy: „ Húztam én már meg Majakovszkijt is!”. Mindig ez jut eszembe, bár manapság már nem nagyon tudják a fiatalok, hogy ki volt Majakovszkij. Az Elle egy nemzetközi magazincsoport magyar kiadása, ahol kapunk központi anyagokat angolul, amelyeket mindegyik szerkesztőség szabadon felhasználhat. Egyszer egy környezetvédelemmel foglalkozó összeállításhoz kaptunk egy olyan cikket, amelyet Bono írt. Sajnos, húzni kellett belőle, és ez a feladat nekem jutott. Úgyhogy elmondhatom, húztam meg én már Bonot is!

Mi kell ahhoz, hogy valakiben észrevegyék az írót?

Az írót saját magadban látod meg. Korán kiderül, kinek van íráskészsége. A tizenöt éves unokahúgom remekül ír és tud szerkezetben gondolkodni, amire kevesen képesek. Látni kell a részleteket is, és az egészet is. Nála világosan látszik, hogy már az elején tudja, hova szeretne kilyukadni, és milyen pontok érintésével fog odajutni, pedig senki sem tanította.

Honnan jön az írni tudás? Talán a nagy közös felhő?

Nem tudom, de én nagyon örülök neki. Fontos, hogy élvezd azt, ami a tiéd! Valószínűleg mindenkinek van, vagy lenne ilyen adottság az életében, csak nem mindenki találja meg. Apukám is írt, de matematikus lett, pedig a zenéhez is értett. Karmester is szeretett volna lenni.

A matematikusoknak könnyebb zenélni, ha tehetségesek.

A nagyapám is matektanár volt. Matekból nem voltam reménytelen, fizikából viszont az voltam. Nem érdekelt, hogy milyen sebességgel gurul le a golyó.

Ma egy kezdő írónak milyen tanácsokat adnál? Hogyan induljon el a pályán? Honnan merítsen bátorságot?

Meg lehet-e tanítani, vagy nem lehet megtanítani írni? Mikszáth írja egy regényében, hogy ha sokat gyakorolnál, biztosan megtanulnál egerészni, de sosem lennél olyan ügyes, mint a született macskák. Nem értettem azokat a hölgyeket, aki kreatív írói tanfolyamon azzal kezdték, hogy régóta szeretnének könyvet írni. Kérdeztem: és mi tart vissza? Ha azt mondták, hogy nem tudják, hol kezdjék el, azt válaszoltam, hogy bárhol, csak kezdjétek el!

Férfiak vagy nők jelentkeznek inkább?

Inkább nők. Nők vannak mindenütt.

Ennek mi az oka?

Talán a nők könnyebben emelik fel a feneküket a díványról. Kívülről nem lehet motivációt adni. Ha nem belülről jön, akkor megette a fene az egészet.

Az alkotói kényszer szerintem mindennél erősebb.

Nekem olyan élményem nincs, hogy ne lett volna belső motivációm. Vannak ugyan olyan időszakok, amikor nincs időm például egy könyvvel foglalkozni. Akkor félreteszem, és amikor tudom, folytatom. Érik a dolog, érnek még élmények. A vágyaid kielégítésének a késleltetése a felnőttség jele, aminek a mai kor nem kedvez. Ma az a jellemző, hogy azonnal vedd meg, mindent azonnal, rendeld meg az interneten, és azonnal meg is érkezik.

Amikor készen vagy, azonnal elengeded? Van olyan, hogy beleírnál még?

Amikor készen van, akkor készen van. Azon már nem töröm a fejem, az már egy másik mű. Az egyik főnököm mondta egy cikkre, hogy nem kell már azt annyit gyönyörűzni! Eljön az a pont, hogy ez ez, és kész. Ha azon tűnődsz, hogy mit kellett volna másképp csinálni, akkor miért nem eleve úgy csináltad?

A zenében is a jelenben kell lenni. A pillanatban. Főleg az improvizációnál, ami megtörténik, az megtörténik. A rögtönzés az életben is sokat segít.

Nagyon hasznos tapasztalat, hogy ami megtörtént, az megtörtént, azzal már nem lehet mit kezdeni. A következtetést le lehet vonni, hogy legközelebb nem így fogom csinálni, hanem jobban. Akkor azt azért tetted úgy, mert úgy gondoltad akkor, hogy az a helyes.

A régmúltban sokkal keményebb sorsok voltak. Ehhez képest ma minden könnyebb. Én is rengeteget tanultam a családom női felmenőitől. A háborús időszakban a tizennyolc évesek arca olyan, mint a mai negyveneseké.

A nagymamám 1944-ben gyereket várt, amikor a nagypapámat behívták. Nagymama ott állt két kisgyerekkel és a hasában a harmadikkal. A nagypapám a helyi paptól kért tanácsot, hogyan lehetne megoldani, hogy ne kelljen magára hagynia a feleségét. A pap meg azt mondta, hogy mindenkinek áldozatot kell hoznia a hazáért. Mondta ő, aki semmiféle áldozatot nem hozott. Nagyapa három vagy négy év után került haza az orosz fogságból, negyvenkilósan. Gondolkodtam, milyen érzés lehetett az, hogy nem tudta, mi van a gyerekeivel. Az édesanyám is azt mesélte, fogalma sincs hogyan élték túl azt a korszakot. Ha ők ezeket túlélték, akkor én, akik az ő leszármazottjuk vagyok, szinte mindent túl fogok élni. Ez nagyon nagy tartást ad az embernek.

Milyen ötleteid vannak jelenleg?

Mindig több ötletem van. Eddig olyan könyveket írtam, amelyek több idősíkon játszódtak. Fontosnak tartom, hogy a múltra a jelenből nézzünk rá, éppen ezért választottam korábban a párhuzamosan a jelenben és a múltban futó szerkezetet, amikor a női sorsok egymásra rétegződnek. Most van egy olyan regényötletem, amelyik csak a múltban játszódik, viszont állandóan belelép a jelenből egy női szereplő. Lehet, hogy az lesz a megoldás, hogy a múltra esik nagyobb hangsúly és a jelen csupán reflektál rá. Még csak fejben kezdtem el, csak néhány mondatot írtam. A másik pedig egy teljesen jelenbeli történet. Azon gondolkodtam, hogy a hősnőim jelenleg harminc és negyven közötti nők, mert őket a legkönnyebb mozgatni. Szívesen írnék egy olyan történetet, ami egy velem korabeli nővel esne meg. Ha megnézzük a hirdetéseket, hogy mi él az emberek fejében, hogy milyen ma Magyarországon egy negyvenes-ötvenes nő, az egyszerűen nevetséges. Mintha ennek a korosztálynak kizárólag műfogsorra, hüvelykúpokra, ízületbeolajozó tablettákra lenne szüksége, pedig hát nem a sír szélén tántorgunk! Azt viszont nem tudom, egy idősebb hősnő története mennyire érdekelné az embereket.

Az önbizalom-romboló dolgoknál egészen biztosan jobban hatna.

Komolyan nem értem, nekem miért kellene fájós lábbal, hőhullámokkal, aranyérrel, Isten tudja, mi mindennel szenvednem! Akik ezeket a hirdetéseket kitalálják, azok összekeverik az ötvenes korosztályt a hetvenessel. Az 50 plusz nem a nyugdíjaskorról szól, éppen ez az élet egyik legpozitívabb szakasza, amikor már azt csinálhatod, amit akarsz. Én negyvenéves korom után kezdtem el írni. Rájöttem, hogy azért, mert korábban én jártam a gyerekért, én vittem mindenhova. Már balhézott, hogy egyedül akar járni, de manapság a szülők ennek nem nagyon örülnek. Azután amikor végre elengedtem, lett annyi időm és kreatív energiám, amit abba fektettem, hogy elkezdtem könyveket írni

Honnan jött a vissza-visszatérő krimiív?

Elég sok olyan könyvet látok a magyar piacon, ahol a történet csak lelki síkon játszódik. Ezeket elolvasom, majd felteszem a kérdést, hogy ez frankón erről szólt? Én mindig történeteket mesélek. Elég a klasszikus regényekre gondolni, amelyeknél szintén nagyon fontos volt a történetmesélés. Hány szálon, hány síkon fut a cselekmény, hogyan találnak egymásra a szereplők? Az ötszázadik oldalon hogyan fut össze az a két szereplő, aki utoljára a százötvenediken találkozott? Számomra ez a regény! Jobban érdekel, mint amikor kizárólag lélektani síkon játszódik a cselekmény. Az én regényeimben mindig nyomozós részek is vannak, úgyhogy már gondolkodtam is rajta, vajon tudnék-e klasszikus krimit írni.

Gondolkodtál-e a megfilmesítésen?

Persze, de tudom, hogy akár 8-10 évbe is belekerül, mire egy film az ötlettől eljut a megfilmesítésig. Az első könyvemben, Az utolérhetetlen Mr. Yorke-ban éppen egy filmforgatás körül bonyolódtak az események. Az jól is működne a filmvásznon, de hát miért is érdekelne bárkit az én történetem? Mindenki inkább a saját sztoriját szereti filmre vinni.

Az idősíkok miatt biztosan nem lenne kis költségvetésű A porcelánlány.

Azt is sokan kérdezik, miért nem adatom ki a regényeimet Németországban. Találtam egy berlini ügynököt, aki először lelkes volt, de később beszélt egy tapasztaltabb kollégájával, aki azt mondta, hogy a német könyvpiacon még Nobel-díj várományos írókat is nehéz eladni, hát még engem, teljesen ismeretlenül. Akkor erre azt mondtam, hogy ennyi, és nem volt újra energiám nekifutni a dolognak. Ugyanígy én itthon lehetek újságíró, hiába tudnék esetleg idegen nyelven írni, ott lenne egymillió másik ember, akinek az az anyanyelve.

A Jaffa remek érzékkel választja ki a szerzőket.

Hálás vagyok a kiadónak, mert az írás magányos műfaj, a kiadóban viszont remek a műhelymunka. Az írás más, mint a zene, itt egyedül oldod meg a dolgokat, aztán persze jön a szerkesztő.

A célokat kell jól belőni, akkor könnyű dolga van az embernek. Érdemes minél magasabbra tenni a lécet.

Csak akkor nő meg az önbizalmad, ha erőfeszítést kell tenned a célokért!

Ennél jobb végszót nem is találhattunk volna. A májusi nyárban megerősödött a hitem a magyar írónőkben, akiket pedig érdekelnek az időutazós romantikus, kicsit krimibe hajló regények, azoknak bátran ajánlom Mörk Leonóra eddig megjelent, és ezután megjelenő műveit. Az időutazók talán már megjelenésük előtt is elolvashatják őket!

Bokros László

• A porcelánlány Bokros László Makkhetes Mörk Leonóra

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!