Amikor megbeszéltük az interjút, még nem tudtam, hogy lesz egy kis dolgom a találkozás előtt. Nem volt könnyű beszereznem a Recordert, szerencsére a Rózsavölgyiben találtam három példányt, rögtön el is hoztam magammal mindegyiket.

A címlapon természetesen Jónás Verával, így az élet, vagy a világ, vagy mindkettő besegített, hogy a jókedv még a megszokottnál is felhőtlenebb legyen. Nem is fogadhattam másképpen a Makkhetes teraszán, csak azzal, hogy gratuláltam, és az újságot is az asztalra helyeztem, megadva ezzel az alaphangulatot a beszélgetéshez.

Vera egy almafröccsel indított csapvízzel szívószál és jég nélkül. Miután végignézte az étlapot, parmezános csirkemellet választott, amelyet szerintem mindenképpen érdemes mindenkinek megkóstolnia, én ismét borjúbécsit kértem, és mindketten tejfölös uborkasalátát.

Sokszor emlegetem Vonnegut Kékszakállját. Rabo Karabekiant, aki egyszer fejből megfestette a gyermekei portréját élethűen, miután felesége sokadszor a fejéhez vágta, hogy miért az egzisztenciát nem biztosító absztrakt impresszionizmust választotta a realizmus helyett. Rabo Karabekian így reagált felesége kérdésére: -”Mert az kibaszott könnyű!” Valamint azt a pillanatot is sokszor felidézem, amikor a kötet végén megmutatja újdonsült ismerősének, Circe Bermannak  a „Most a nőkön a sor”-t, ahol is a háború fájdalmas végét festette meg hiperrealistán, sok-sok sebesülttel, bánattal, és a címből adódóan az újrakezdés reményével. A művészet fontossága és a nők talán még fontosabb szerepe nagyon sokat foglalkoztat. Sokkal erősebbnek látom a nőket. Amikor színpadra állnak, vagy helyzet van, mindig rendben vannak. Önazonosabbak, határozottabbak, látszólag kevésbé túlagyalósak.

A lényeg szerintem, hogy ez nem verseny. Én azt látom, hogy a nők filózósabbak. Én például egymillió dolgon pörgök egyszerre, talán az önazonosság meg a határozottság ennek a munkának az eredménye. Bár pontosan ezt nem tudhatom. Én csakis magamról tudok beszélni. Rengeteg bizonytalanság, rengeteg szorongás, rengeteg para van bennem, viszont ezeket a zászlómra tűzöm és viszem. Része a csomagnak, felvállalom. Nem is olyan régen a kezembe került egy tizennyolc évvel ezelőtti kérdőív, amely arról szólt, hogy mire vágyom. Az a fajta gátlásosság, és önbizalomhiány, és megfelelési kényszer ami ott volt mára már megváltozott. Sokat kellett dolgoznom, és folyamatosan dolgozom rajta, hogy ez a változás tartós legyen.

A szorongás, meg a megfelelési kényszer szerintem lehet az oktatás terméke. Shaw óta tudjuk, hogy a világ azon a bizonyos öt százalékon múlik. Nekik pedig egyszerűen nem lehet, vagy nem szabad kereteket állítani.

Nekem nem az oktatás, hanem inkább a családom volt az oka. Nagyon nyitott, világot látott szüleim vannak, és sokáig azt gondoltam, akkor vagyok értékes, ha jó tanuló, rendes jó kislány vagyok, és kiszolgálom a szüleim által nekem elképzelt utat. Aztán szépen lassan ebből elkezdtem kivetkőzni, valamint fontos volt, hogy kilépjek a megszokott női szerepektől elvárt betagozódásból is. A családom szerencsére ebben is segített.

Mégis azt látom, hogy amikor helyzet van, valahogy mindig jobbak a nők.

Nem is olyan régen volt Győrben egy érdekes eset. Elment az áram a koncert közepén. Három másodperces fagyás, hogy, „na most mi legyen?”. A fiúk és a hangmérnökök elkezdtek szerelni, de mondtam, hogy gyorsan akusztikusba váltunk, áthangoltam a gitárt, közel hívtam mindenkit, mintha a tábortűz körül lettünk volna. A közönség is hozzátette gyorsan magát, az áram is hamar visszajött. Érzem, hogy ilyen helyzetekben van egy kapcsoló, ami ilyenkor jófelé kapcsolja a dolgokat. A férfiaknál pont azt látom, hogy tudnak egy dologban lenni. Néha annyira vágyom rá, hogy ne ezer szálon ezer csápon függjek, de jó lenne, ha lenne olyan pillanat, amikor nem gondolok semmire.

Zenélés közben mire gondolsz?

Nagyon változó, a daloktól is függ, hogy mi az, ami érzelmileg megmozdít. Ott figyelnem kell, hogy le tudjam nyelni a könnyeimet. Sokszor az is előfordul, hogy előre gondolkodom a következő átkötő szövegen.

A zenekar mennyire fontos?

Olyan, mint az oszlopok, akikre bátran támaszkodhatom. Elszakadhat a húr, vagy bármi, mindenben és mindenkor számíthatok rájuk.

Ez nagyon fontos. Az áramszünet is szerintem a besűrűsödött energia okozta dolog lehet.

Amikor kimegyek a színpadra, olyan mintha íjjal mennék ki, amit kihúzok, majd kilövöm a nyilat! Akkor és ott minden lelki és szellemi energia kiszabadul.

A Recorder interjúban nagyon nagy bátorsággal beszélsz arról, hogy a legkülönbözőbb szélsőségeknek is beszélniük kell egymással.

Nagyon izgultam, hogy mit szólnak hozzá. Azt gondolom, hogy Magyarországnak és a Kelet -Európai régiónak a fájdalma annyira el van nyomva, és annyira haragszunk azokra, akiknek fáj, hogy az empátiát is elvesztettük a harag miatt. Ami pedig ma rárakódik, az csak a következménye a ki nem beszélt dolgoknak. Németországban, ahol a fal leomlott és az emberek meg tudták nézni az aktákat, hogy mi áll bennük, hogy ki kiről és mit jelentett, ott egészen más a helyzet. Lehetett konfrontálódni, bizonyára ez kemény dolog volt, de túl vannak rajta, pedig ott a legdurvább dolgok történtek meg. Itt meg, ahol mindenki átgyalogolt rajtunk, és „semmiről sem mi tehetünk!”, itt szinte semmi sem lett kibeszélve.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lenne, ha Magyarországot nő vezetné.

Az még odébb van. Egy kicsit óvatos vagyok a női és férfi energia kérdésével kapcsolatban. Létezik egy olyan tünet, hogy a nők egy bizonyos szint után túl erősek lesznek, és az elférfiasodás veszély is lehet. Én nagyon figyelek rá, hogy mindig mutassak empátiát és lágyságot. Nagyon fontos a balansz. Most sem nőknek, sem a férfiaknak sincsen könnyű dolguk. Sok pszichológiai tanulmányt olvasok, ahol leírják, hogy annyi sztereotípiát kell betölteni a két nemnek, mint korábban még soha. A férfi legyen macsó, de azért legyen gyengéd, és pénzt is keressen. A nőnél ugyanez. Legyen anya, főzzön meg mindent, legyen karrierje. Régen egy házastársi viszony lényegében gazdasági és biztonsági okok miatt köttetett. Ha érzelem is volt benne, akkor az volt a szükséges plusz. Ma egy házasság gazdasági közösség, de lelki társra is vágyunk, legyen a házastárs a barátom, legjobb szexuális partnerem, és közben támasz is legyen.

Magyarul lehetetlen.

Iszonyatos elvárások vannak, és nehéz megfelelni. Közben eldobhatóvá váltak a párjaink.

A dinamika segíthet, amikor az egyik lent van, a másik éppen fent, és utóbbi felemeli maga mellé azt, aki éppen a mélypont közelében van.

Régen az volt a ciki, ha elhagytad, a társadat ma az, ha nem hagyod el. Ma jó esetben nem csak nyeljük az éveket, hanem, ha szükség van rá, együtt változnunk.

A dédnagymamám kiment Szibériába hadifogságba dédnagypapámhoz úgy, hogy írni-olvasni nem tudott. Ma GPS-szel sem lenne könnyű odajutni. A szeretet vonzása talán ma is a legerősebb. A versengésre való kiélezettség pedig szerintem borzalmas.

Ma a legnagyobb kihívás maga az egyensúlyban-maradás.

Megérkeznek a mesés fogások. Eszembe jutottat a paksi rokonaim, akiknél egy-egy vasárnapi ebéd elkészültét végigkísértem az első mozzanattól a terített asztalig. Ott is, itt is biztos voltam, hogy mindig minden rendben lesz, és az ízek úgy harmonizálnak, ahogyan azt elképzeltem. Vera bevallotta, hogy a tejfölös uborkasaláta a gyengéje.

A verseny helyett az együttműködés a kulcs.

Sokszor az a fura félrevezető oldal, hogy a feminizmushoz a támadást, uralást társítanak. Legitim a félelem, mert látok sok olyan családot is, ahol nem egyenlő a leosztás.

Ha megvan a balansz, akkor garantált a siker. Ehhez viszont nagyon sok munkára van szükség. Jó lenne közönség előtt is beszélgetni, ezt már sok vendégemnek elmondtam. Annyi minden előkerülne, ha egyszerre több művészei ágból érkező vendégek beszélgetnének, akár a közönséggel is.

Azt látom, hogy az összművészet most a legizgalmasabb dolog. Bor-zenével fesztivál, irodalom a zenével, kiállítások zenével. Több fotós könyv került a kezembe mostanában, amelyekben a képek mellé írtak verset vagy egy szösszenetet.

Nagyon tudják húzni egymást a műfajok. Nekem külön öröm, ha tudok örülni a más örömének is. A művészeti ágak is tudnának így hatni egymásra.

Alapvetően az öröm fontos dolog. A mai világban végre a lelki egészség pozitív hatásait is realizálják. Nem bekapdosni a gyógyszereket, hanem megnézni, hogy mitől fáj a fejem, mondjuk, hogy nem aludtam, vagy éppen stresszelek valamin.

Ehhez is nagy bátorságra van szükség.

Szembenézni önmagunkkal mindig kemény dolog. Amikor megbetegszem, akkor én is dobálom a C vitamint, de semmiképpen sem az antibiotikumok az elsők. Hagyom, hogy jöjjön a betegség: „Gyere és pusztíts el!” Lemondok mindent és négy napig csak fekszem. Van olyan szlogen, hogy „nincs idő a fájdalomra”. Mi az, hogy nincs idő? A fájdalom fontos dolog, én szeretnék időt hagyni a fájdalomnak is. Régebben krónikus megfázó voltam, minden második hónapban legalább egy hétig tartott. Éreztem, hogy jön, bekaptam mindent, másnap teli fejjel ébredtem, nem lettem jobban. Majd kipróbáltam, hogy semmit sem veszek be, hanem hagytam magam, és másnap reggel makkegészségesen ébredtem. Furcsa, misztikus dolgok. Abban reménykedem, hogy ezek nem ezo-bio dolgokként jönnek le, hanem természetesen.

A dédszüleim kilencven felett voltak életük végén, mindig azt mondom, azt ették és akkor, amikor a természet adta.

Nagypapám ivott, dohányzott, három infarktusa volt, a harmadik után még élt huszonegy évet. Szart mindenre, azt csinált, amit szeretett, nem engedte, hogy a kommunizmusban lenyomják, nem engedte, hogy megfélemlítsék. „Nem mozoghat Béla bácsi!” Nem érdekelte, éjszaka járt ki a fatelepre emelgetni a vasakat meg a farönköket.

Szerintem a test mindig jól jelez.

Én nagyon izgulós vagyok fellépések előtt. Például a karácsonyi koncert előtt nagyon beállt az állkapcsom. A beállásnál éreztem, hogy egy kicsit feszül, a koncert előtt már alig tudtam beszélni. Megbeszéltük, ha nagyon rosszul vagyok, akkor akusztikusra váltunk. Amikor kimentem, akkor hipp-hopp, mintha elvágták volna.

Lehet, hogy túl nagy energia szeretne kiszabadulni. Addig visszafogod, ott pedig kirobban a tigris. Ez így most jutott eszembe.

Megköszönjük az ételt. Nagyon-nagyon finom volt, sajttortát és kávét kérünk még levezetésnek. A sajttorta egyszerűen függőséget okoz, ahogyan a dobolás is.

Hogyan jött a dobolás?

Amikor raktuk össze a Tiger, Now! című dalt, akkor folyamatosan mutogattam, hogy hogyan döngessen, és ahhoz, hogy pont úgy szóljon, kellett egy olyan tufaság, amit csak olyan ember tud megcsinálni, aki nem dobos. Kipróbáltuk, és a mai napig a koncerteken a fiúk csak néznek rám, hogy mikor fog szétszakadni a lábdobbőr. Performance jellegű dolog lett belőle, nem ősfeminista, amazon-harcos vagyok ekkor, hanem csak egy kicsit az egyenlőségre vágyom. Csinálhassa mindenki azt, amit szeretne, anélkül, hogy bélyeget kapna a homlokára!

Sinead O' Connor nekem fullextra példa, aki egyszál gitárral volt legutóbb a legnagyobb a MÜPÁ-ban.

Nemrégen játszottunk Auschwitzban Santana után, ahol Santana felesége dobolt, elképesztő volt a time és a stenk Amikor érzed, hogy valaki odateszi magát, az hihetetlen. Apukáméknak is van egy hobbizenekara, ott olyan szív van, és annyira cukik, hogy az szinte semmihez sem hasonlítható. Imádom őket nézni és hallgatni.

A hatvanas feelingje volt hasonló. Ott nagyon nagy volt a stenk. A mai napig ámulattal figyelem. A zene lényege pedig az érzelmek kicsatornázása.

Érkezik a sajttorta. Vera hozott egy Game CD-t a Makkhetesnek. Jól mutatott az asztalon a címlap mellett.

Nagyon-nagyon finomat ettünk, nem először vagyok itt, a tesóm itt lakott a Királyhágó utcában, és akkoriban ide jártunk. Nagyon szeretem az olyan éttermeket, ahol egyszerre érzem a modernebb dolgokat, és a tradíciót.

Dr. Csernus Imre azt írja legújabb könyvében, hogy egy vendéglátóipari egység sikere nem az enteriőrtől függ, hanem az ott dolgozó személyzet kisugárzásának az összességétől. És a szívből jövő mosolytól!

A szüleimnél láttam, hogy vállalkozóként hogyan adták át a beosztottaknak az ő szemléletüket. Akkor van siker, ha mindenki jól jár. Művészet terén pedig lassan túl vagyunk azon, hogy meg kell halnia egy művésznek, hogy depresszióval, pánikbetegséggel, vagy alkohollal kelljen küzdenie. Már jól is lehet lenni.

A klasszikus hatvanas években valami nagyon rendben volt, Tátrai Tibusz a mai napig nagyon nagy ikon. Annak idején Radics Bélának volt a roadja, mindent a hőskorban kezdett, mindent tud, és a mai napig a legnagyobb alázattal játszik.

Tibusznál óriási dolog, hogy nyitott a fiatalokra. A Random Tripben is óriási volt! Nagyon sok helyen megtalálhatjuk vendégként, és a mai napig ugyanúgy játszik. Nagyon nagy stenkkel, és feelinggel, az ember elsírja magát, annyira jó!

Milyen terveid vannak idén?

Lesz egy nagy koncertünk Budapesten, utána pedig egy német turné. Új zenei anyag is készül, folyamatosan jönnek ki a dalok, közöttük az X című film főcímdala. Ujj Mészáros Károly rendezte bűnügyi film lesz, nagyon nagy lelkizéssel. Nagyon várom! Szerencsére elfoglaltság és tennivaló van bőven!

Időközben éppen Vera szólalt meg a hangszórókból, és egészen biztosak lehetünk benne, hogyha egy éven belül leülünk beszélgetni ugyanitt, akkor több címlapot is egymás mellé tehetünk. És megtudhatjuk, hogy hogyan fogadják a kitörő energiát szerte a nagyvilágban. A Makkhetesben nagyon örültünk, és ezzel szerintünk nem vagyunk egyedül. Tiger, Now!

• Bokros László Jónás Vera Makkhetes Makkhetes beszélgetések

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!