Még soha nem éreztem olyan csendet a városban, mint most, amikor valami végleg megváltozott
Akkor sem éreztem ezt, amikor a hó lepte el az utcákat, vagy amikor egy átmulatott éjszaka után mezítláb sétáltam a Király utcában. A csend sokféle lehet, ismerjük a csendeket, mert a csend is megtanulta már az embereket és jobban követi az eseményeket, mint a legjobb riporter. De ez a csend most más.
Ahogy húzom magam után a kosaram, megérzem, hogy itt most valami történt, mindannyiunkkal. Máshogy emeli le a néni a polcról a tojást, a bácsi máshogy veszi át tőle, és miközben a dobozt megfogja, finoman megérinti a néni kezét. A néni elmosolyodik, a bácsi persze nem néz rá, de negyven év van ebben a rá nem nézésben is. Letörölhetetlenül. A nő most nem vonszol maga után sikító gyereket és a gyerek nem nyafog csoki után. A kiskosztümös most is illatozik és a haja tökéletes, de nem telefonál és nem hallom a hangját, ami annyira felszínes, hogy végigfut rajtam a hideg a gondolattól, hogy így éljek. A srác az edzőteremből még most is kacsint, de nem úgy, hogy közben leveszi a ruhám, a tekintetével. Senki nem veszekszik, nem zizeg a tér, nem trappol, nem csattog, nem feszít. Ez most másfajta csend.
Olyan, amilyen még soha sem volt ebben a városban. Ez most nem olyan csend, ami csak kifelé az - de közben ott a feszültség - mert bent kattog az agy. Arról, hogy hová menjünk nyaralni, melyik ruhát vegyük meg, melyik szeretőnkhöz fussunk, melyik különórára vigyük a gyereket, mit és kit, hogy szerezzünk meg, mit, miből fizessünk ki? Ez most egy másikfajta csend.
Valami véglegesen megváltozott. A fejekben talán most elhallgatott az örökös zaj, amit az értelmetlen dolgokon való zakatolás okoz. Ez olyan csend, ami azért jön létre, mert az értelmetlen dolgok helyébe a valóban fontos dolgok lépnek. Az, hogy van-e még időnk megölelni azt, kit nem öleltünk? Észrevesszük-e azt, aki évtizedek óta mellettünk van, de mégsem vagyunk jelen egymás életében? Mi az igazán fontos, és eddig fontos dolgokkal töltöttük-e az időnket?
Valami végleg megváltozott. Csend lett a városban és csend lett bennünk, mert nyilvánvalóvá vált, hogy ahogy eddig éltünk, az nem nevezhető életnek. Talán rájöttünk, hogy az önzőség árát fizetjük meg, és valahogy ösztönösen elkezdtünk a lényeges dolgokra figyelni.
Most nem maradt más, csak az élet maga. Csendesen és lüktetően, úgy, ahogy van.
Még soha nem éreztem ilyen csendet a városban. Valami megváltozott. A bácsi a pénztárnál a nénire segíti a kabátját. Rámosolyog, megsimítja a karját. Talán negyven éve nem tette. De pár hete minden, végleg megváltozott.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez