Megjelentél, és a megtört szívem élni kezdett
Csalódtam a szerelemben. Talán azért, mert nem jó embert szerettem. Csak illúzió volt ő, sohasem ismertem igazán. És mert nem engedte soha, hogy belelássak a lelkébe, a szívébe, csak arra támaszkodhattam, amit olykor-olykor nagy kegyesen megmutatott önmagából. És ez hol jó volt, sőt, gyönyörű, hol rémes, és fájdalmas. És ebből születtek a kételyek és a félelmek, amelyek között lavíroztam az egyre gyengülő szívemmel.
Próbáltam felépíteni magamban őt, és a végén már azt hittem, hogy olyan tökéletesen raktam össze a belőle ismert darabkákat, hogy sikerült elérnem az elérhetetlent, és megkaptam teljes valójában. Aztán huss, szertefoszlott minden, és megint a földön fekve találtam magam, zokogva, megfosztva a fénytől. Rosszul raktam össze. A hibás darabokat elrejtettem, mintha nem is léteztek volna sohasem.
Azt hittem, hogy az élet ennyi volt számomra, és hogy zombiként élem tovább az előttem álló évtizedeket. Hogy soha nem leszek képes szabadulni a fájdalomtól, amit okozott, hogy soha nem tudok majd senkit újra szeretni, és közel engedni magamhoz. Minden álmom a kukában hevert, és egyre több szeméttel fedtem el, hogy látni se lehessen, hogy ellepje a mocsok, ami a szívemet is megölte.
Aztán az érzések, amelyeket szépen eltemettem, hirtelen ébredezni kezdtek. Jött egy férfi, aki letaglózott, akitől remegni kezdtem, és akibe megláttam mindazt, amire vágytam. Fogalmam nincsen arról, hogy ő bármiféle szikrát érzett e vagy sem. Talán nem is fontos. Talán csak annyi szerepe volt az életemben, hogy arcul üssön a felismerés, hogy él a szívem. Hogy tudni fog újra szeretni, hogy képes lesz bizalmat adni minden csalódás ellenére.
Ha valakit őszinte odaadással szeretünk, és úgy érezzük, hogy az életünket jelenti, akkor elhisszük, hogy az élet minden nehézsége leküzdhető. De ha éppen ez a férfi az, aki hátat fordít, aki semmibe veszi az érzéseinket, és mindent, amit mi jelentünk, akkor úgy hisszük, ha túl is éljük ezt a borzalmat, bízni már senkiben sem fogunk. És hát most itt van ő, akinek a tekintete biztonságot sugall, akinek az egész lénye varázslatot rejt. Tudom, ez már túl romantikus, giccses, és hányingeresen szirupos. Pedig tényleg létezik ő. Persze ott kavarognak a kósza gondolatok a fejemben, hogy egyetlen találkozás nem indíthat el ekkor érzelmi lavinát bennem. De elindította, és menthetetlenül elveszek ebben a hirtelen jött kellemes boldogságban.
Néha azon kapom magam, hogy nézek magam elé, és végre nem a könnyeim potyognak, hanem csak élvezem a szívemben motoszkáló kis érzelmi vihart. Kicsi? Őszintén? Tomboló vihar. Amit lepleznem kell, mert még a végén őrültnek hisznek.
Lehetséges, hogy lecsendesedik majd ez bennem. Lehet, hogy számára semmi sem voltam, csak egy zakkant tyúk, aki alig mer egy szót is szólni. Pedig ha tudná, hogy néha mennyit csacsogok… De ott, akkor, egyetlen értelmes összetett mondat nem hagyta el a számat.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez