Menekülés a párkapcsolatoktól
Nagyon gyakori jelenség a párkapcsolatok elején, hogy elindul egy folyamat, majd az egyik fél behúzza a kéziféket és menekülni kezd a kapcsolat elől. Van egy tévhit, ami masszívan tartja magát: nevezetesen az, hogy a szerelem fájdalmas tud lenni. Ez nem igaz. A szerelem sosem fájhat, hisz alapja a szeretet. A szeretet pedig nem fáj. Soha! Mi történik akkor?
Gyerekkorunkban bizonyos érzéseket, viselkedésmintákat környezetünk nem fogadott szívesen és büntetést kaptunk érte. Ilyenkor nem volt szabad az érzéseinkkel kapcsolatban maradnunk, a „helytelen” érzelmet pedig száműztük tudattalanunk mélyére. Végső soron elárultuk önmagunkat, belső érzéseinket, de fontos megértenünk: mindezt azért tettük, mert a szüleinktől függött a túlélésünk. Ha fenyegetve éreztük magunkat, a felnőttek reakcióihoz igazítottuk viselkedésünket és a szeretetükért küzdve inkább saját érzéseinkben nem bíztunk.
Ha megsértettük a szülői elvárásokat és büntetést kaptunk, úrrá lett rajtunk a félelem, hogy valamit rosszul tettünk, amivel elveszthetjük szüleink szeretetét és ezzel saját életben maradásunkat veszélyeztetjük. Ez az érzés pedig olyan elviselhetetlen fájdalmat okozott nekünk, hogy a rettegett érzést gyorsan tudatunk felszíne alá gyömöszöltük (ezt hívják a pszichológiában elfojtásnak). Csakhogy az elfojtással az adott érzelem nem szűnik meg – ugyanolyan erővel uralkodnak a bensőnkben még ma is, hiába nőttünk már – legalábbis testileg - fel. Az érzelmek síkján bizony még mindig annyi idősek maradunk ahány éves korunkban elrejtettük az adott „nem szabad érezni” érzelmet. Mélyen belül pedig tudattalanul rettegünk, nehogy megint át kelljen élnünk a gyerekkori fájdalmat.
Azonban van az egészben egy furcsa kanyar: az életben rendszeresen hasonló helyzetekben találjuk magunkat, mint ami az elfojtást előidézte. Ha gyerekkorunkban úgy éreztük senkinek sem kellünk, akkor felnőttként előszeretettel választunk magunknak olyan társat, aki nem tisztel bennünket eléggé, vagy folyamatosan távol van tőlünk, netán elérhetetlen. Állandóan olyan szituációkat teremtünk a magunk számára, melyben átélhetjük az eredeti fájdalmas érzelmet. Ez pedig nem azért van, mert az élet kínozni szeretne bennünket, hanem azért, hogy megtanuljuk meggyógyítani a fájdalmas érzést, bekötözzük saját régi sebeinket és végre gyógyultan fellélegezhessünk.
Felnőttként meg kellene tanulnunk, hogy hogyan tudjuk gondját viselni saját magunknak, hogyan vagyunk képesek túllépni a régi fájdalmakon. Azonban ezt nem tesszük meg, hanem helyette teli vagyunk önvédő, önféltő mechanizmusokkal, falakkal. Jelenlegi társadalmunk nem is kultiválja érzelmi gyógyulásunkat, inkább eláraszt bennünket olyan „játékszerekkel” melyek a sebzettségünket hivatottak ideig-óráig enyhíteni…aztán pedig nyúlunk a következő játékszer után.
De ha betoppan az életünkbe a szerelem, akkor hirtelen fájdalmasan szembesülünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk önmagunk. Mennyire félünk szeretni, mennyire félünk átadni magunkat az érzéseknek – hisz itt a lehetőség, hogy valaki újból megsebezzen és elutasítson! Bennünk van a félelem, ha valaki túl közel kerül hozzánk, akkor nem leszünk képesek fent tartani az álarcainkat, nem tudunk hazudni tovább - már önmagunknak sem. Biztonságosabb ezzel nem szembenézni, biztonságosabb visszamenekülni a megszokottba. Inkább a langyos semmi…
Vagy pedig elaltatjuk magunkat azzal, hogy tulajdonképpen keresünk: hú, de nagyon akarok párkapcsolatot….csak éppen nem találok „megfelelőt”…Igaz, hogy jó ideje van valaki, aki épp itt van, akit az Élet elém tett…de azért keressünk csak tovább…biztos az Igazi valahol még a jövőben van, nem bízom én annyira az Életben, hogy tudja, kit adjon nekem…
Van alapja ezeknek a félelmeknek? Naná, hogy van! Nézzük meg a jelenlegi párkapcsolatok helyzetét és egyből láthatjuk, hogy legtöbbször két sebzett, önző ember vívja napi harcát követelve azt, hogy a másik tegye őt boldoggá. Nem fog menni már csak azért sem, mert bezárt kapukkal fordulunk a másik felé. Félünk nyitni, félünk megmutatni igaz valónkat, félünk sebezhetőnek mutatkozni. Miért? Mert úgy érezzük, ha a másik meglát bennünket, ha VALÓBAN meglátja kik is vagyunk, akkor el fog hagyni. Lelkünk mélyén rettegünk attól, hogy kiderül: nem vagyunk szerethetőek, mert sokkal jobbnak, szebbnek, nemesebbnek, tökéletesebbnek kéne lennünk. Mi sem szeretjük magunkat és elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki más szeressen olyannak, amilyenek vagyunk. És ha a másik éretlen, tele van elvárásokkal, akkor pontosan azt is fogjuk kapni, amitől félünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez