Mi sosem leszünk képesek jót beszélgetni egy csésze kávé mellett
Időre volt szükségem az elválásunk után ahhoz, hogy egyáltalán akarjak tudni rólad. Miután eljutottam arra a szintre, hogy megbocsátottam azt, hogy elhagytál, elkezdtek jönni az ilyenkor szokásos gondolatok. Az életem része voltál, emberként továbbra is szeretlek, és jó lenne ezt mind nem felrúgni azért, mert a párkapcsolatunk nem működött. Muszáj belátnom, hogy ez nálunk nem fog megtörténni.
Annyiszor megpróbáltam. Nem csak akkor, amikor együtt voltunk, hanem utána is. Igyekeztem jól viselni, hogy nem kellettem, meg azt is, amikor mégis. Amikor pár hónappal azután, hogy mindent elvettél tőlem, mégis megjelentél, hogy ennek nem lehet vége, valahogy folytassuk. Engem még a sokk állapota kínzott, nagy akaraterőre volt szükségem ahhoz, hogy rádnézzek, hogy beszélgessek veled.
Aztán teltek a hetek, hónapok, közben te kísérletet tettél a továbblépésre, ezért elérkezett az a bizonyos pillanat is: megjelent az utódom. Megannyi kémkedés után szépen konstatáltam magamban a tényeket. Ez a lány marad, és pótolja az űrt a szívedben, az életedben. Mindeközben én továbbra is magányosan feküdtem le minden nap a gondolataimmal. Mindenre vágytam, csak arra nem, hogy valaki mellettem ébredjen, engem simogasson, velem foglalkozzon, miközben én nem rá figyelek a testem és lelkem minden részecskéjével.
Az új életed ellenére továbbra is érdeklődést mutattál irányomba. Nem lepődtem meg rajta, sőt, talán az egómnak kicsit jól is esett. Önigazolást akartam arról, hogy amit csinálsz, az csak egy alkalmatlan sebtapasz a gyógyíthatatlan sebedre.
Folyamatosan kaptam az információkat tőled és másoktól is, rólad. Láttak titeket itt, láttak titeket ott, közös nyaraláson készült kép került fel, aminek láttán a szívem szorult össze.
Összezavarodtam. Mit akarsz tőlem? Te eldöntötted a te részed, továbbléptél, minden értelemben. Miért akarsz vissza-visszalépni a múltadba azokon a napokon, amikor épp nem vele vagy? Nem gondolod, hogy eleged bántottuk egymást? Az élet nem arról szól, hogy mindannyian mindig tudjuk, mi a helyes következő lépés. Te kerestél, én pedig belementem a találkozóba. Amikor feltettem a kérdést neked - és igazából magamnak is -, hogy ez hova vezet, nem találtunk rá választ. Vagy csak egyszerűen nem akartuk kimondani, hogy sehova.
Hogy miben reménykedtem? Talán egy nyugodt lezárásban. Talán egy olyan morzsában, amelyből azt érezhettem volna, hogy jelenleg rossz úton haladsz, mert engem tartasz az igazinak. Magam sem tudom, hogy miért tettem ezt, hiszen sosem volt bevált stratégiám a múltban vájkálni. Nem láttam értelmét. Most viszont valamiért meg akartam kaparintani az érzést, hogy mégis én kellek, engem választanak.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez