Mitől nő a nő?
Sosem értettem, amikor a nők rejtélyességéről, megfoghatatlan szépségéről beszéltek a férfiak. Jómagam reggelente, amikor tükörbe néztem semmiféle rejtélyt nem láttam, csak a jól ismert arcomat.
Persze meg tudtam állapítani, hogy jól nézek-e ki vagy sem, jól áll-e valami, vagy keressek másik ruhadarabot. De sem magamon, sem a többi nőn nem láttam semmi olyasmit, ami különleges lenne. Igazából, ha a lelkem mélyére nézek, akkor azt kell mondjam lecserélhető „alkatrészeknek” láttam magunkat, akit egy darabig használnak, aztán kicserélik egy másikra. Persze ezt ritkán mondtam ki magamnak, és csak nagyon keserű pillanatokban a barátnőimnek - de visszagondolva egyértelműen ez volt az álláspontom.
Nyilván pszichoszexuális szempontból hosszan lehetne analizálni ennek a keserű és kiábrándult nézőpontnak az okait, meg is tettem, sőt meg is találtam a múltamban, de attól, hogy valamit kianalizálunk még nem találjuk meg a gyógymódját. Ahhoz nyilván stabilabb női önértékelés kellett volna, - és stabilabb férfi önértékeléssel rendelkező partner. Elengedhetetlenül szükséges továbbá az érzelmi érettség, mely általában harminc éves kor körül alakul csak ki.
Sérült nőiességgel az ember csak sérült férfiasságú férfit vonz magához, ezen nincs mit csodálkozni. De igazából nem a sérüléssel van itt a baj – ez mindenkinek van. A baj az, ha tudatos felvállalás helyett csak a játszmák vannak… Ezzel pedig csak a gondok száma gyarapszik, nem lesz nyugalom és béke sosem.
Jómagam a sérülékenységem ellenére alapvetően egy nagyon erős, büszke ember vagyok. Ezt felhasználva kialakítottam egy olyan önvédelmi mechanizmust, ami arról szólt, hogy ha bántás ért, akkor adtam az erőset….mintha nem is érintene, mintha leperegne. Lazának mutattam magam, mint akit nem lehet megsebezni, és akkor is jó pofát vágtam, amikor belül ordítani szerettem volna. Igyekeztem megértő lenni, toleráns, és jó fej. Sokkal többet megengedtem a pasiknak, mint amennyit magamnak. Mindig megtaláltam számukra a mentséget, magamat meg keményen önostoroztam a hülyeségemért…Nem túl jó kombináció…De legalább tudtam, hogy baj van, és kerestem a megoldást.
Érdekes módon a fordulópontot a lányom megszületése hozta. A legborzalmasabb kapcsolatom, legmélyebb pontján megszületett a Fény. Benne képes vagyok meglátni azt az állandóan jelen lévő szépséget és bájt, amit önmagamban hiába kerestem. Pedig ott van az, csak nem vettem észre. Ahogy őt nézem, ahogy együtt fuzionálunk a hétköznapokban mi „ketten lányok” úgy ébredt bennem a nőiesség csodálata, és ez kiterjedt önmagamra, de a többi nőtársamra is.
Rájöttem, hogy nem kell másmilyennek lennem. Nem kell „felébreszteni a nőiességemet”…Nem kell megtanulnom nő lenni, hiszen ízig-vérig az vagyok…Nem tudok nem nő lenni…És nem csak akkor vagyok nő, ha kisminkelem magam, és kiöltözöm, hanem akkor is, ha otthon főzök, gyereket nevelek, vagy épp tüsszentek…
Mitől vagyok Nő? Mi az, amit tagadtam, de most már nem akarom tovább elrejteni? Nő vagyok, mert szeretek, nagyon. Tudom, hogy „menőbb” hidegnek lenni, menőbb azt mutatni, hogy nem érint meg semmi – de már nem akarok menő lenni. Csak Nő…Tudom, hogy így sebezhetőbb vagyok, de nem akarok többé páncélt. Nem kell hideg szív, aki nem tudja elviselni a szeretetem hőfokát, az amúgy sem nekem való. Nő vagyok, mert érzek. Sokat.
Kedves férfiak, többet tudunk mi nők rólatok, mint azt ti valaha is álmodnátok. Mert figyelünk rátok. Mert fontosak vagytok nekünk. És elárulok nektek egy nagy titkot: igazából mi is csak ezt szeretnénk kapni. Hogy mi legyünk a legfontosabbak nektek. Semmi mást nem akarunk. Csak ezt nem merjük elmondani. Nem merjük kérni. Nem akarunk követelődzőnek és telhetetlennek látszani, inkább hallgatunk, de minden hiszti, minden durci mögött ez áll. A karjaitokban szeretnénk lenni. Nem vagyunk megfejthetetlenek, ha azoknak látszunk, az azért van, mert nem merjük kimondani, csak üzenjük minden létező reakciónkkal azt, hogy: kérlek ölelj át, és szeress…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez