Modernkori szakítások, avagy így tűnünk el egymás életéből
Generációs különbségek? Talán ezt is lehetne mondani, de sajnos az igazság az, hogy nem korfüggő az, hogy valaki mennyire gerinces, vagy sem. A mai, modernkori társadalom ki kell mondjuk, sajnos eljutott oda, ahol semmit, de szó szerint semmit nem számít a korrektség, és a tisztelet.
Kapcsolatok indulnak szépen, alakulnak és az ember reménykedni kezd, hogy ez most akkor talán jó is lehet. Szépen telerakosgatjuk a fejünket jövőképekkel és próbáljuk a legjobb formánkat hozni.
Eldobva a taktikázást és a játszmázást, egy teljesen természetes emberi viselkedést mutatunk. Pontosan azt, amibe bele lehet szeretni, az őszintét, a nyitottat… azt amitől mégis olyan sokan megrémülnek, és menekülni kezdenek. A szomorú az egészben az a tény, hogy valahol félúton elveszett az egymás iránti szeretet és tisztelet. Esélyt sem adunk egymásnak arra, hogy megismerjük igazán a másikat. Nincsenek elmélyülések, maximum rövidtávon. Hogyan jutottunk el odáig, hogy emberek még egy üzenetre, egy telefonhívásra sem válaszolnak? Hogy a szakítás ma már nem hogy ki sincs mondva, de természetesnek veszik azt, hogy az eltűnés az igenis egy opció?
És igen, ez itt a kulcsa a mai emberi kapcsolatok hanyatlásának. Annyi gerinc sem szorul már belénk, hogy ha valami nem megy, nem jó, esetleg problémánk van a másikkal, akkor odaálljunk elé, szembenézzünk vele és őszintén elmondjuk. Képtelenek vagyunk felelősséget vállalni, képtelenek vagyunk elviselni a másik reakcióját, képtelenek vagyunk arra, hogy ne a saját egónkkal legyünk ilyenkor is elfoglalva.
Mert igen, egy szakítás fájdalmas, kínos és kellemetlen is tud lenni. És igen, a másik fél sírhat, kiborulhat, elmondhatja az ő oldalát, de ezt vállalni tudni kell. Nem tehetjük meg azt, hogy valakit benne hagyunk egy történetben, csak úgy se szó, se beszéd. Mit nekünk érzések. Gondoljon, amit csak akar. Érezzen, amit csak tud, majd elmúlik alapon. Hogy aztán a nyitva hagyott ajtón talán néhány hét vagy hónap múlva, amikor éppen üresjárat lesz, vagy magány, vagy csak rájövünk, hogy mégis kell a másik, besétálhassunk. Durva, nagyon és egész egyszerűen elfogadhatatlan, ugyanakkor mégis így van. Mégis itt tart a világ, itt tartunk mi, emberek. Megtesszük, mert félünk mindentől, még attól is, ami jó lehet. Félünk érezni, félünk csalódni, félünk őszintének lenni, és félünk élni. Gyávák vagyunk, és itt már az sem számít, hogy éppen a legszebb, legkedvesebb, legtisztességesebb nő, vagy férfi vagy, mert mind a két oldal éppen ugyanúgy megteszi a másikkal, tisztelet a kivételnek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez