Négy nő: Enyém lett a legjobb party a városban - 19. rész
A Négy nő nem mese, hanem egy folytatásos webregény. Olyan kapcsolatokról és viszonyokról szól, amik lehetnének bármelyikőnk kapcsolatai vagy viszonyai. A négy nő mesél és mi megismerünk életeket, fájdalmakat, örömöket. Őszinték, nem titkolják gyengeségeiket és gonoszságaikat, hiszen olyankor beszélnek hozzánk, amikor nincs rajtuk az álarc, vagy nem bújnak felvett szerepeik mögé. Ilyen lenne az, ha belelátnál a barátnő vagy a szomszéd asztalnál ülő kollegina fejébe. Egyszóval kegyetlen.
Szép, díszes éttermekbe jártunk Miklóssal. Néhány hónap is eltelt már a vakáció óta. Rendszerint ilyen gyönyörű helyekre vitt, ahol egyáltalán nem tudtam, hogyan kell viselkedni. Csak ültem visszafojtott lélegzettel és figyeltem. Rém kellemetlenül éreztem magam ezekben a helyzetekben. Feszült igyekezettel próbáltam ellesni a gyakorlatokat, amiket a gazdagok születésüktől fogva tanultak. De ezalatt a kis idő alatt lehetetlen volt behozni a sok évnyi lemaradást. Pedig minden erőmmel akartam.
Figyeltem a szóhasználatokat. Talán egy esztendő is kellett ahhoz, hogy ne ejtsem ki többé az otthon használatos, pórias mondatokat. A gazdagoknak pedig nem mondataik voltak, hanem kifejezéseik. Többek között ezt is megtanultam. Erővel kellett emlékeztetni magam, miket nem szabad kimondani, mert ha megfeledkezem magamról, akkor megszégyenülök, és azt nagyon nem akartam. Kezdetben nem is mertem beszélni Miklós társaságaiban, inkább illedelmesen mosolyogtam, és csak akkor nyitottam ki a szám, ha muszáj volt, tehát csak ha kérdeztek. Az ismerősei és a barátai pedig úgy bámultak rám, mint egy különös állatra, akit most fogtak be Afrikában, talán a szavannán, de pontosan ők se tudták megmondani, honnan jöhettem. Gyönyörűnek találtak, ezért viszonylagosan befogadtak maguk közé, de a csodálkozó szemeikben ott volt a fenntartásuk is. Mintha minden egyes pillantásukkal azt közölték volna: Szép vagy leány, de menj el, nem tartozol közénk. Csak azért tűrtek el, mert látták, hogy Miklós fülig belém zúgott. A korombeli, hajadon lányok, akik eredendően ehhez a körhöz tartoztak, pedig rémesen gyűlöltek. Nem értették, hogy ennek az egyszerű parasztlánynak, hogy sikerülhetett megfognia az egyik legjobb party-t a városban.
Egyik alkalommal amikor megszólított valamelyik rangos nő egy ilyen vacsorán, azt kérdezte, miért nem viselek ékszereket. Feltűnt neki, hogy még fülbevalóm sincs, de egyáltalán semmilyen dísz nincsen rajtam, még egy vacak bizsu se. Aztán felfigyelt a mosogatástól megdagadt ujjaimra. Megkérdezte, hogy mi van a kezemmel. Elvörösödtem szégyenemben. Ezek a nők nem tudták ugyanis azt a fajta munkát, amit én ismertem. Arról se volt fogalmuk, hogy milyen asszony az én nagyanyám, milyen áldozatos munkával és erőfeszítéssel nevelt embert belőlem, és most itt ülök ennek a díszes asztaltársaságnak a közepén és lenéznek, azért mert nem viselek ékszert, mert rendesen dolgozom, és mert nem használok olyan finom kifejezéseket, mint ők.
Hogy van ez az élet elrendezve? Egyszerre értéktelenek lesznek az igazán jók, és magasabb rangot kapnak azok, akik születésüktől fogva gazdagságban élnek? Ez határozza meg hát az ember és az ember közötti különbséget? Így lehet rangsorolni, megbillogozni valakit? Éreztem a fejemen a lüktető ereket, a friss és fiatal, erős vérem minden akaratát és erőfeszítését. Átjárt a meleg, és akkor megfogalmaztam magamnak valamit: egyszer nagyobb leszek, mint amilyenek ti vagytok. De minden egyes forintot a magam erejéből fogok megkeresni, nem fogadok el semmilyen segítséget hozzá, nem kell Miklós pénze se, a rangja se, a vagyona se, semmilye se kell, mert csak én vagyok egyedül magamnak, nekem senki ne adjon házasságon keresztül egy hangzatos címet.
Azt hiszem Miklós is megérezhetett valamit azon az éjszakán ebből az erőből. Máshogyan tekintett rám. Talán akkor tisztelt engem először…
Timi
Az előző rész ITT, a teljes rovat pedig ITT olvasható.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez