Négy nő: Timi - 3. rész
A Négy nő nem mese, hanem egy folytatásos webregény. Olyan kapcsolatokról és viszonyokról szól, amik lehetnének bármelyikőnk kapcsolatai vagy viszonyai. A négy nő mesél és mi megismerünk életeket, fájdalmakat, örömöket. Őszinték, nem titkolják gyengeségeiket és gonoszságaikat, hiszen olyankor beszélnek hozzánk, amikor nincs rajtuk az álarc, vagy nem bújnak felvett szerepeik mögé. Ilyen lenne az, ha belelátnál a barátnő vagy a szomszéd asztalnál ülő kollegina fejébe. Egyszóval kegyetlen.
Timi vagyok, idén töltöm a huszonhármat. Messziről jöttem világgá. Ma pedig egy újabb napot töltök a Paradicsomban. A Paradicsomot persze nem ilyennek képzeltem el. Ez is csak egy újabb nap 653 kávésbögre között, ugyanis ennyi kávét készítek el naponta a puccos bisztróban, ahol pultos vagyok. Szeretem a kávé illatát. Régen, mikor kicsi voltam, és nagyapám lefőzte a kotyogóson azt az igazi feketét, akkor hagyott nekem néhány kortyot a csorba bögréjének az alján. A kristálycukor még nem olvadt el teljesen a fekete italban – nagyapám gyorsan húzta le a mennyei nedűt – így valami egészen élvezetes volt kitörölni az ujjammal a bögre alját. Az volt az édességem. Egyéb nem jutott.
Szegények voltunk. Kislányként egy jó életről álmodoztam, gazdagságról, finom ételekről szép éttermekben, de minden olyan elérhetetlennek tűnt akkoriban. Jó gyerekkorom volt, sose panaszkodnék rá. A nagyszüleim neveltek fel, és nagyon szerettük egymást. Anyukáék meghaltak korán, de erre a mai napig nem szívesen gondolok. Csak eszembe jutnak néha, mint például most. Akkor is ilyen gyönyörű tavasz volt, amikor az ÚrJézus magához szólította őket 1993 március havában. Alig voltam egy esztendős. Mamikám és Papikám ezután pedig tisztességgel nevelt fel engemet. Mindig volt gyümölcs a kertben, és nyáridőben minden nap kijártam begyűjteni a köszmétét meg az epret. Késő nyáron meg a szőrös barackot. Hogy utáltam lehúzni a haját a baracknak. Ha nem volt elég érett, még nehezebben jött le, ezért leszedés előtt meg kellett nyomorgatni. Sokat ültem az almafán is, onnan szemléltem a világot, amiről akkor még nem tudtam, hogy micsoda hatalmas. A Delicsessz fáról – ez volt a kedvenc almafajtám – egészen el lehetett látni a vasútállomásig. És olyankor, amikor az állomást kémleltem, arra gondoltam, egyszer Pestig megyek a piros vonattal.
Aztán így is lett. Pestre jöttem, hogy majd nagy nő leszek, szép éttermekben fogok vacsorálni és pezsgőt iszom, meg fura, irtózatos állatokat kóstolok a tengeri piacokról. Azelőtt sosem ittam pezsgőt. Kiderült, hogy az urak champagne-nak mondják. Amelyik csak pezsgő, az proli ital, azt ők nem isszák meg. Ez volt az első, amit megtanultam a gazdagoktól, amikor felvettek a flancos bisztróba. Ilyen közel bírtam jutni az elképzelt életemhez: szolgálhatom most az urakat.
Napi 653 bögre kávé. De ez nem olyan kávé, mint amilyet Papika főzött a kotyogósban. Ez kérem szépen 100% Arrabica, nyílegyenest Equadorból. Ezt ma tanították a tréningen. Merthogy minket tréningelnek, hogy minél finomabb kávét tudjunk főzni az uraknak. Ma okítottak ki arra is, hogy egy presszónak 30 másodperc alatt kell lefőnie, ha hosszabban csöpög le, akkor már megégett és nem lehet kiadni a vendégnek. A hiányt meg levonják a béredből.
A gazdagok rengeteget pazarolnak. Ezt is ma tanultam.
Az előző rész itt olvasható. Folyt. köv.
Kép: Roy Lichtenstein
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez