Néha kell, hogy fájjon...
Semmilyen védőoltást nem fedezett még fel a tudomány, ami megvédene minket saját magunktól. Amíg az emberben ott van a „kisördög”, egyáltalán amíg bekapcsolt állapotban van az EGO, az elme által gyártott, hamis éntudat, addig gyakrabban előfordulnak ezek a nem kívánt dogok.
A hibákra, a konfliktusokra, kudarcokra, sőt, bizonyos esetekben még a betegségekre is szükség van, mint egy villogó piros lámpára ahhoz, hogy figyelmeztessen minket, miszerint letértünk a helyes útról. Tudatosan élni, nem azt jelenti, hogy nem hibázunk, hanem azt, hogyha hibáztunk, akkor észrevesszük a piros lámpa villogását, felismerjük a hibát, ránézünk a maga valójában és változtatunk azon, ami oda vezetett.
Hallottam olyan esetet, amikor valakinek egy szívroham mentette meg az életét. Ugyanis az illető ezek után ránézett, hogy eddig milyen túlzott terheket aggatott magára, megtanulta a korlátait, és ilyen módon képessé vált megőrizni az egészségét. Megtalálta a korábban elvesztett hitét és összességében jobb egészségi állapotba került, mint korábban.
Természetes, hogy az ember a jó dolgokat szeretné megélni egyénként és a párkapcsolatában a társával is, a rosszakat pedig olyan messze lökné magától, amilyen messze csak lehet. Néha a rossz viszont elkerülhetetlen és szükséges is ahhoz, hogy megértsünk valamit és cselekedjünk.
Kellenek az élet történései. Ezek az igazi útjelző táblák, melyek megmutatják, hogy a jó irányba haladunk-e. A mondás szerint ugyan az „okos ember a másik hibájából tanul”, viszont a legnagyobb tapasztaláshoz a saját megélt élményeken keresztül jutunk. Egy szó mint száz, ha a párkapcsolaton belüli konfliktusokat, problémákat úgy fogjuk fel, mint figyelmeztető jelzéseket, hogy ott bizony volt egy jelzőtábla, amit nem vettünk figyelembe vagy éppen sosem volt ott és kéne oda tenni egyet, akkor nagy lépést tettünk a tudatosság felé. Mert úgy tűnik: meg kell tapasztalnunk a mélységet, hogy a magasságot értékelni tudjuk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez