Nekünk dolgunk van egymással
Útjaink mióta keresztezik már egymást? Hányadik alkalommal állok már a keresztútnál, azt remélve, most végre arra az útra lépek, ahol soha többé nem találkozom veled? A sorsunk úgy tűnik, élvezi, hogy csapnivalóan rossz ripacsokat csinál belőlünk. Szántszándékkal játszunk botrányosan tehetségtelenül a való élet színpadán, előre elrendelt sorsú tragikus hősök vagyunk, kiknek az élete eredendően boldogtalan.
Senki nem akar ilyet. Életünk nagy rendezője ül az üres nézőtéren, onnan instruál, játszatok csak gyerekek. Így, így, minél fájdalmasabban, sok legyen a hazugság, a fájdalom, a csalódás, legyen a játékban soha be nem teljesült szerelem és legyen benne csalás, rágalom.
Az emberek szeretnek mások baján csámcsogni, fejcsóválva sajnálkozni, és jó hangosan hálát adni: de jó, hogy ez nem az én életem. Én már ezért titkolom, éppen melyik keresztútnál állok. Nem engedek senkit a tudatos énem vaspánttal védett kapuján túl, mert semmi köze ahhoz, a lelkem éppen melyik fázisban háborog. Jó régen megtanultam, a kifejezéstelen tekintetű bohóc álarcnak csak a szája mosolyog, és a némaság hazug, ámde hasznos, ezért mögé zárok mindent. Kaotikus életem összevisszaságát így senki nem érzékeli, egyedül én magam.
Össze-vissza zúzott szívemben még lüktet az élet, és vágyakozva hívok valakit, aki megmenthetné a megsemmisüléstől. A keresztútnál toporgok és a gondolataim telítődnek veled, mintha tenyeremet tartanám egy ismeretlen eredetű vízesés alá, és még nem tudhatom, ihatok –e belőle, vagy sem. De nagyon szomjas vagyok. Kifogyhatatlan vagy és édesen mérgező, a vesztemet akarod és én a tiédet. Azt kívánom mégis, hagyj magamra, ne háborgass többé, mint valamilyen szellemvilágba átkelni képtelen, rég halott szerettem. Dolgod van velem? Lezáratlan ügyünk van, el nem csókolt csókjaink vannak, be nem záruló öleléseink, befejezetlen beszélgetéseink és sajátunknak soha nem érzett és mondott otthonok?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez