Nem kellenek többé a hazugságaid
Nem kellenek az ámításba áztatott szavaid. A szavak, amiket talán otthon, a tükör előtt gyakoroltál, üveges tekintetedhez megnyerő mosolyt öltve, a szavak, melyek oly könnyedén hagyják el ajkaidat, és telepszenek a szívemre, mintha súlyuk egyenlő lenne a jelentőségükkel.
Szeretném, hogy igazat mondj végre. De úgy érzed, ha így tennél, talán kevesebb eséllyel adnám át magam neked és ennek a gyomortájékon játszó érzésnek. Hidd el, kinőttem már az áltatásból. Nem kellenek az átköltött tündérmesék, inkább tépd le gyorsan a ragtapaszt, minthogy olyan mondatokkal édesgess magadhoz, amiknek maximum a harminc százalékát gondolod komolyan.
Nem kell, hogy azt mondd, hogy sose szerettél így senkit, akkor, ha miután végre dobogó szívvel várom az üzeneted, csak annyit írj, hogy „sajnálom, nem tudom így folytatni, gondolkoznom kell, majd hívlak.” Nem kell, hogy azt mondd, én vagyok a leggyönyörűbb nő a világon, ha a következő héten egy másikat veszel el, akinek még a hajszíne sem egyezik az enyémmel.
Mintha mostanában fájna őszintének lenni. Mintha a túlzást kimondva megkönnyebbülten felsóhajthatnánk, mintha az egész életünk egy „ki mond nagyobbat” játék lenne. Néha jobb, ha elfogynak a szavak és csönd telepszik közénk. A csönd sosem hazudik.
Nem kell, hogy megígérd, hogy változol, ha csupán imponálásból tennéd, addig, amíg meg nem szerzel, hogy utána kétszer akkora erővel dobd bele magad az éjszakázásba, amit nem sokkal azelőtt üresnek és undorítónak tituláltál.
Nem kell, hogy azt mondd, hogy szeretsz, ha ezt csak akkor teszed, amikor látod, hogy baj van. Hogy borul a bili. Ha tudod, hogy megbántottál, és elfogytak a szavaid arra, hogy enyhíts a bűntudaton. Nem kell, hogy azt mondd, hogy hiányzom, ha előtte három napja emelted fel utoljára a kagylót. Nem kellenek a keserédes hazugságaid.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez