Szentpéteri Csillát nem kell bemutatni. Regionális Prima-díj, sok-sok jó lemez, még több dinamikus koncert, saját szerzemények, s jótékonysági akciók házigazdája, szervezője.

Híd a komolyzene és a mai műfajok között. Klasszikus és progresszív egyszerre, sokoldalú, fáradhatatlan művész, aki otthonosan mozog a számítógépes hangvarázslásban és hogy stílusosak legyünk, a gasztronómiában is. A PUBLiCUMBAN találkoztunk, odakint már kopogtatott a nagyon is közelítő tél, de a megszokott kellemes és barátságos hangulat azonnal átmelegített bennünket.

Nagyon jó a zenekarod. Erről már többször is beszélgettünk.

Igen, zseniális zenészekkel dolgozom. Ha most itt felhívnának pl. Kínából, hogy lenne egy turné, nem okozna gondot az indulás, hiszen kb. 5 féle produkciót azonnal színpadra tudunk állítani 100-150 művel, amit repertoáron tartunk, azt hiszem, a világ bármely szegletében megállná a helyét.

Te szervezel mindent, erről is sokat beszélgettünk.

Igen, és ez nem egyszerű, mert a folyamatos szervezés sokszor az alkotástól vesz el rengeteg időt. Maximalista vagyok, nehezen emésztem meg a hibázást, s amióta kézbe vettem a teljes háttérmunkát, nagyobb a rend. De muszáj lesz kialakítani egy szervezői stábot, hogy én csak a hangjegyekkel foglalkozhassak a nap huszonnégy órájában.

Ahogyan azt gyerekkorod óta teszed.

Hatéves koromban klasszikus zenével kezdtem, egyenes út vezetett a Zeneakadémiáig, utána Rómában a Santa Cecilián szereztem mesterdiplomát, majd ösztöndíjakkal jártam a világot. Egészen 1999-ig csak klasszikus koncerteket adtam. 1996-ban megismertem a férjemet, aki igazi zenei ínyenc, és általa fedeztem fel Stinget, Mark Knopflert, Diana Krallt, a Pink Floydot és rengeteg más izgalmas zenét. Amikor elkezdtünk randevúzni, állandóan zenét hallgattunk, így döbbentem rá, hogy mennyi elképesztő jó zene van. Annak idején kollégistaként, majd zeneakadémistaként nem volt erre alkalmam.

Ekkor érkezik meg az Újházi tyúkhúsleves, amit Csilla választott, én pedig újra a padlizsánkrémre szavaztam.

Annak idején megtanultam anyukámtól, hogy étkezés közben nem illik beszélni, én viszont azt gondolom, hogy a legjobb beszélgetések éppen ilyenkor születnek. Huhhh, de ízes ez az  Újházi, kevés helyen találják el az aromáját. A zene mellett kiemelt szerepet tölt be életemben a konyha és a főzés. A fiam nem is eszik máshol, annyira megszokta az otthoni ízeket.

A gasztronómia éppen úgy jön fel, ahogy a jó zenészek.

Nekem megvannak szinte minden városban a kedvenc vendéglőim. Nem is olyan régen Pápán kóstoltam először marhapofát. Annyira ízlett, hogy otthon azóta többször is elkészítettem mustárosan zsemlegobóccal. Azokat a helyeket szeretem, ahol nincs 100 oldalas étlap, hanem hat-nyolc féle főétel, amit mindig remekül készítenek el. Kigyakorolják, mint én a repertoárt. Másik gasztronómiai élményem Ausztráliához kötődik, ahol a férjem nagybátyja Sydney-ben elvitt minket egy nepáli pici étterembe. Először gyanakodva fogadtam, mert egy bevásárlóközpont sarkában volt, aztán csak ámultam. Ott be lehet vinni a szeszesitalokat a legtöbb helyre, így mi is egy üveg nagyon finom borral érkeztünk. Odabent elképesztő látvány és illatgazdag környezet várt, és nem mindennapi gasztrocsodák.

Édesapám szakács volt, ő is azt mondta, hogy mindennél nagyobb tudás, ha valaki egy vagy több ételt az év minden napján ugyanúgy el tud készíteni.

Engem apai nagymamám tanított főzni. 12 éves koromtól figyeltem, mit hogy csinál. Volt egy jó mondata, miszerint ha jó érzéked van a főzéshez, tudni fogod, miket dobálj a fazékba. Én is magamtól jöttem rá, hogy mi mivel jó. Nagyon ritkán használok szakácskönyvet.

Mivel annak idején napközis voltam, nem vagyok válogatós. Nyitott vagyok az új ízekre, csupán egy-két étel létezik, amit sosem kóstolnék meg. Korábban három évig voltam az akkori párkapcsolatom miatt vegetáriánus. A szakítás után mentem haza a Király utcai albérletembe, amikor bekúszott az orromba a sarki kifőzdéből a lencsefőzelék és a füstölt csülök illata. Jel volt számomra, leugrottam a troliról, és ezzel véget is ért a vegetáriánus korszakom.

Anyukám annak idején kistányéron tálalta az ételt, jól megpakolva, így az volt az ember érzése, hogy milyen sokat eszik. A nagy tányérban kicsi ételtől korog a gyomrom. Én szeretek ízesen enni, közben ízesen beszélgetni.

Jó lenne élőben, akár gasztroesteken is így beszélgetni.

Miután rengeteget olvasok nagy zeneszerzők életéről, kívülről tudom, kinek mi volt a kedvenc étele, hogyan étkezett. Rossinitől, aki séf is volt, a Bélszín Rossini módra maradt ránk. Borvacsorákon a művek mellé így gasztronómiai ihletésű vidám anekdotákkal is készülök, ahogyan a “Hangmasszázs” másik programunkban, amelyet szállodákban adunk elő, amolyan wellness-kiegészítőként, szintén gasztro-esttel összekötve.

Híres vagy a maximalizmusodról.

Szüleimtől örököltem minden előnyével és hátrányával. Előny, amikor legutóbb New Yorkban és Washingtonban játszottunk, és a teljes csapatot hangmérnököstől kivihettem magammal, így tökéletes biztonságban érezhettük magunkat. Hátrány amikor nem tudsz megelégedni a 90 %-kal.

A zenésztársaidat is mindig a legjobbak közül válogatod.

2004 óta csak zenekarral játszom, remek zenészekkel dolgozom együtt, 2000 óta a megjelent lemezeimen mind ott vannak velem. Így komplett a produkció. Már szinte rájuk írom a számaimat, nem is zongorára. Először 2003-ban született saját szerzeményem, azóta pedig már folyamatosan adagolom a nagyközönségnek. Viszont a 2008-as Spiritusz című lemezemen dolgoztam először Nagy Jancsi zongorista kollégámmal, akivel közösen átírtunk egy Paganini szerzeményt, ízes latin jazz ritmusokban. Ez volt az első kilendülésem a jazz irányába. Érdekes volt a közös munka, hiszen Nagy Jancsi inkább a free jazz felé mozdul el, én pedig inkább a smooth-jazz-t szeretem.  Sikerült a nem könnyű küldetés, és befogadható, harmonikus, mégis nagyon minőségi átiratok születtek. Ő mondta nekem, hogy nem szabad megrémülni, ha a gyakorlás folyamán először rettenetes dolgok jönnek ki, mert ez természetes. És tényleg, idővel minden kitisztul, letisztul.

Nem könnyű a komolyzenét közérthetővé tenni úgy, hogy közben az eredeti művekhez hozzátegyen az azokat átdolgozó zeneszerző.

Én reggel 05:40-től éjjel kettőig dolgozom, nem járok partikra, lényegében egész nap dolgozom, zenész szerzek, hangszerelek, gyakorolok, próbálok, kottákat gyártok, művészekkel konzultálok, s igyekszem igazán míves dolgokat letenni az asztalra. Rengeteg munkám van ebben, épp ezért is dühöngök, amikor a komolyzenében tevékenykedő művészkolléga úgy nyilatkozik rólam, hogy ja, tudom, persze, ő az, aki diszkósítva játssza a klasszikusokat. Amikor valakinek két stílus létezik az elméjében, a komolyzene és a diszkó….jazz, blues, ethno…. na ezek ismeretlenek…Legalább venné a fáradtságot az, aki prekoncepcióval él velem szemben, és hallgatná meg az albumaimat vagy egy koncertemet…. Utána lehet ítélkezni.

Szerintem a prekoncepcióval való gondolkodás eleve reménytelen.

Közben azt látom, hogy a legnagyobb szimfonikus zenekarok, karmesterek fuzionálnak  popzenészekkel, vagy Pavarotti, Domingo, Montserrat Caballé, aki Freddie Mercuryval énekelt. Miért gondolja az egyik oldal, hogy a másik kevesebb? És ki mondja meg, mi az, hogy komoly és mi az, hogy könnyű?

A zártsággal én sem tudok mit kezdeni.

Miért kevésbé jó az, amit én magam írok, mint valaki, aki más művét játssza? A Zeneakadémián sokan eljátszottuk ugyanazokat a műveket, nem nagy különbséggel.  Szerintem az igazi kreativitás az, amikor úgy hozol létre új dolgot, hogy abban érzed a múltat is, de ott van a művész önkifejező ereje is, a sajátos látásmód. Az interpretátor megjeleníti az eredeti szerzőt, annak érzéseit, gondolatait. Az alkotás egészen más.

A jó zene szerintem is egyszerűen csak jó zene. Műfaji meghatározás nélkül.

Ha megnézek egy festményt, nem az érdekel, hogy hanyas ecsettel festette a művész és milyen vastagságú vászonra. A hatás fontos, eljut a lelkemhez vagy hidegen hagy. Óriási szakadék tátong a két tábor között. Pedig szerintem is csak egyetemes zene létezik. Belgiumban egy koncertem után odajött hozzám egy filmes házaspár, s a Sirály című szerzeményemre azt mondta, hogy ezt akár Sting is írhatta volna. A Gringo című számnál Tarantino-t javasolták, küldjem el neki, szereti az ilyen hangulatú zenéket.

Sok Liszt művet játszol, eredetiben is, átiratodban is, de Liszt-díjat nem láttam az életrajzodban.

Lisztérzékeny vagyok, három éve derült ki. Komolyra fordítva a szót.  Sokan kérdezik, hogy miért nem kaptam eddig Liszt-díjat. Legutóbb volt egy műsorfelvétel, ahová meghívtak a “másik” oldalról néhány előadót, ezek közül kettőnek volt meg ez a díj. Elhangzott a felkonferálás, amikor szóltak, hogy kérik, hogy ezt vágják ki, mert itt ül egy zongoraművész és cikinek érzik, hogy nekik van, nekem meg nincs. A díj döntéshozói ismerik személyemet, de nem ismerik munkásságomat, no comment. Az egyik nagy zenei újságban lett volna egy hosszabb interjúm, de az ottani szerkesztő azt mondta, hogy nem hallgat meg „ilyet”.  Arra nem tudott válaszolni, hogy „milyet?”. Én azt gondolom, hogy a bezárkózás nem feltétlenül követendő út. A nagy zeneszerzők is átörökítettek elődeik elemeiből, nem egyik napról a másikra lett barokkból bécsi klasszika. Debussynél már a jazzt is érzékelhetjük. Vicces, hogy közben meg a plakátokon egyfolytában fuziós koncerteket hirdetnek, rapperek, popénekesek klasszikus zenekarokkal…..akkor most mi van????

Ekkor érkezik a Csilla által választott sous vide jércemell és nekem szinte már természetesen a jól bevált bécsi szelet. 

Én mindig csak olyan produktumot adtam ki a kezemből, amivel elégedett voltam. A fiam mondta éppen, hogy volt egy focicsapat, amelyik nem vette át a második helyezettnek járó díjat, és egyből én jutottam az eszébe. Ugyanis, amikor hosszútávfutóként, vagy úszóként funkcionáltam, akkor én sem örültem soha a második helynek.

Az vesztes pozíció.

Az én „útkiegészülésem” az ezredforduló idején történt. Akkor jutottam el oda, hogy olyasmit szeretnék, ahol régi értékek találkoznak új értékekkel, így létrejön egy sajátos Zongorabolygó remek zenészekkel, akik követik a zenei elgondolásaimat, de közben megmarad a saját légterük, improvizálnak, szólóznak, ha épp eljön az idejük. Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy ha itt lenne most Mozart, Liszt, Chopin, hogyan írnák meg a slágerszámaikat. Én, aki játszom ezeket eredetiben is és hallgatom is őket, talán igazabban átérzem ennek mai hangi lehetőségeit, mint aki azt nézi, hogy hogyan tud trendibb lenni.

A hangszerek mellett a számítógépekkel is jó barátságban vagy.

Otthonomban építettünk egy olyan zenész-laboratóriumot, ahol alkotni tudok, ott vannak a számítógépek, a zongorák, és a zenészek is jól érzik magukat, ha jönnek muzsikálni. 2003 óta dolgozom számítógépes zenei programokkal, olyan hangkártyákkal, aminek szinte végtelen a tárháza. A Pink Floyd-nál, Jean-Michel Jarre-nél ismertem meg azt a bizonyos szőnyeghangzást. Úgy éreztem, hogy ezek az atmoszferikus hangzások, effektek izgalmassá, gömbölyűvé tehetik a műveket. Volt olyan, hogy feljátszottam egy oboistának a szólót egy jó hangmintából, ő pedig megsértődött, hogy valaki mást kértem meg helyette, pedig csak a gépi minta sikerült teljesen élethűre. Írták egyszer egy interjúban, hogy jobban eligazodom a számítógépes világban, mint a saját sminktáskámban. Na ez igaz, de csak a sminktáska bonyolultsága miatt. …Jól indult a zeneszerzés 2003-ban, rögtön az első, Legenda című szerzeményemet megvették Dél-Koreában egy novellás-sorozat főcímdalának. Akkor vérszemet kaptam, és elkezdtem folyamatosan írni a saját dalokat.

Mennyire nehéz egyben tartani a zenekart?

Mivel mindenki elképesztően jó session-zenész, nagyon elfoglaltak, így mindenkinek van váltótársa. Sipeki Zoli, Kormos Janó, Balogh Roland, mind-mind zseniális muzsikusok. A dobosoknál is éppen így meg kell találni, hogy kinek melyik dalt adod oda. Kerestem egy hegedűst és trombitást, s olyan hihetetlenül nagy szerencsém volt, mert rátaláltam Kovács Ferencre, aki korábban a Djabe-ban játszott, és mind hegedűsként, mind trombitásként is alkot. A Sirocco című szerzeményemben Al Pacino hangját használtuk a Keresztapából, mellé mixeltem egy hármas trombitaszólamot, Öcsi játékával együtt egy egészen új hangzás jött létre. Kevesen tudják még mindig, hogy az átiratokat én készítem, mindent feljátszok az első ritmustól a basszusgitáron át a komplett zenekari arrange-ig, amikor pedig hetven százalékosan megvagyok, elküldöm a zenészeknek, ők pedig hozzáteszik a saját imprójukat. Egy teljes nagyzenekari hangszerelés meg se kottyan.

Folyamatosan pörögsz, dolgozol, alkotsz. Mikor van időd feltöltődni?

Őrülten szeretek autót vezetni, és miután fiam van, igazi fiús dolgokban is részem van. Így lettem például hatalmas Barca drukker. A sport a mai napig végigkíséri az életemet, viszont a versenysport a Zeneakadémia mellett már nem ment volna. A mai felfogással talán az a legnagyobb baj, hogy inkább versenyistállókat képeznek, és maga a sport öröme veszik el. A vitorlázás öt éve nagy szerelem. Ahogyan a vízen hasítasz, ahhoz szinte semmi sem hasonlítható, az Azúrkék című dalom ebből az érzésből született. Amikor a Balaton közepén az ember lehorgonyoz, egy-másfél órát úszik, majd kifekszik a hajóra, becsukja a szemét, és csend van, közben pedig a természet hallhatóvá válik, nos, az az igazi ihletadó.

A zene, a víz, a boldogság, és a nyitottság. Fontos dolgok egy látszólag, vagy éppen nem is csak látszólag rohanó korban. A komoly és a könnyű dolgokat elválasztó vonal pedig talán legtöbbször csak a fejünkben létezik, hiszen komoly dolgokat is lehet nagyon könnyedén előadni, és könnyűeket is nagyon komolyan. Amikor eltűnik a határ, és merjük szeretni azt, ami tetszik, akkor minden bizonnyal minden reggel mosollyal ébredünk majd. Mert valahol ez az igazi lényeg.

Bokros László

• Bokros László interjú Publicum Publicum portrait Szentpéteri Csilla

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!