S talán még igaz is lesz
Út porában fekvő keréknyom mintázta aszott békaként érzékelem a környezet történéseit, hatásait, az életet. Nekem már úgyis reménytelen. Nekem már úgyis mindegy. Hiába hajtasz rá a végtagjaim valamelyikére, hasznod sem neked, sem nekem nem lesz már belőle. Túl régóta süt a nap, égeti a bőröm, porlaszt, mintha csak ez lenne a dolga.
Baseball sapkás srác rálép a hátamra. Átléphetett volna rajtam, de ennyi emberség nem szorult beléje. Nem tiszteli a holtat. Válla fölött energiaital alumínium dobozát áthajítja, és a gumicukor illatú lé néhány maradvány cseppje a nyakamban landol. A kávét jobban szeretem. Rámszárad az édes lé, de sebaj, vihar közeleg. Elmossa majd az eső nemcsak a ragacsot, hanem vele együtt a mostanra már teljesen összeesett testemet.
Talán egy ér lüktet karomban. Pulzál, löki a vért. Kering még bennem egy kevéske életerő. A vihar nem tűr, kicsavar fákat, bedönt házakat, betör tetőket, eláztat fodros és miniszoknyás szép nőket, nyakkendős urakat. Széles mosollyal ül a butik alkalmazottja, a dörrenések még tartanak, addig van egy kis nyugalma. Nem jön egyetlen buksza sem, nem kell csillámló tekintettel néznie, amit nem kaphat meg.
Verejték csurog a homlokomon. Álljunk meg! Csak álmodom, vagy akkor én most még létezem? Érzem az eső szagát, a dohos fű illatát, hallom Pista bá éktelen haragját, és nene biztató monológját. Várom a segítséget. Hiába veszek nagy levegőt, az utat nem találom meg. Túl fáradt vagyok. És nincs is hová mennem. Mert nincsen kedvem a seholban lenni. Hasamról a hátamra fordulok, felhúzom amolyan döglődő békaként a lábaimat, megtámasztom a könyökömmel elhasznált testemet, és szépen lassan felemelkedem. Erős fény kitágítja a pupillámat, egy kattogó kamion ködlámpája vakított el.
Zörgő kisautó megáll, besegít az autóba egy hölgy. Esetlen a járása, haja kissé zilált, a keze érdes. Bátortalanul rátámaszkodom. Ő csak visz, száguld a kis járgánnyal, szélsebesen repeszt, a szél zörgeti az ajtót, minden olyan rémesen jó. Egy kicsi konyha tűzhelyén kotyogós kávéfőzőben a barna lé készül. Erőt ad majd, hogy meséljek. Te elhiszed, hogy minden jó lesz? Hogy nem kell majd félnem? Lesz majd, aki átölel, és megvéd, akkor is, ha te már nem leszel? Elhiszem. S talán még igaz is lesz.
Szilágyi Edina
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez