Sándor Anikó exkluzív
Élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni!
A Magyar Camino létezik. Fizikailag és bennünk is egyaránt. Sándor Anikó végigment rajta. És pontosan tudja, hogy mi a különbség a szereplő és a rendező között. Az út hosszú. És hogy mi lesz az értelme? Lesz-e egyáltalán? Hogy valójában hova is jutunk? A válasz legtöbbször ott van előttünk. Az írónővel vadonatúj könyve megjelenése alkalmából beszélgettünk.
Képesek lehetünk-e rá, hogy ne csak az utolsó pillanatban álljon össze életünk filmje, hanem még időközben kilépjünk belőle, és akár menet közben mi rendezzük, vagy átírjuk?
Hiszen pont ez a lényeg! Egy zarándoklat legfontosabb ajándéka – vezessen az bármerre, Santiago de Compostelaba, Lébénybe, vagy akár a szomszédos kerület széléig – hogy segít eljutni a legfontosabb felismerésekhez, szembesülni önmagunkkal, az addigi életünkkel. Elég, ha az ember elhatározza, hogy megkeresi a válaszokat az eddig megválaszolatlan kérdéseire, a többi jön magától! Persze én úgy tapasztaltam, hogy az El Caminón sok „külső”, vagy „felső”, de leginkább „belső” segítséget is kap hozzá az ember. Talán ezért érdemes elsősorban arrafelé venni az irányt.
Az út belül vagy kívül található mélyebben?
800 kilométert legyalogolni nem gyerekjáték. Komoly fizikai erőpróba, az igazi út, a lényeg, mégis inkább az, ami belül történik. Aki nem próbálta, talán elképzelni sem tudja, micsoda mélységekbe képes az ember eljutni önmagában… Micsoda tikok lapulnak meg odabent, amelyeket kívül nem is sejtünk. Túl nagy a zaj, túl nagy a rohanás, az ember nem hallja a saját hangját. Útközben viszont gyönyörűen el lehet csendesedni.
Mire van szükségünk ahhoz, hogy ne a könnyebb út legyen a vonzó?
Legtöbben valamiféle élethelyzeti válságban indulnak útnak. Amikor elfogynak a megoldási ötletek, és fogalmuk sincs már, merre lépjenek tovább. Olyankor az ember könnyebben átadja magát valamiféle felsőbb akaratnak, elengedi a gyeplőt, és azt mondja: legyen, aminek lenni kell! Na ilyenkor kezdődnek a legcsodálatosabb belső utazások. Amikor lemondunk a feltételekről, az elvárásokról, letesszük az előítéleteket, és elhisszük, hogy valami fontos dolgunk mégis csak kell hogy legyen itt. Hatalmas vágy ébred olyankor az emberben, hogy rátaláljon a maga útjára. Erre jó a zarándoklat. Aki képes nem megvárni azt a súlyos élethelyzetet, lépéselőnybe kerül önmagával. Igen, tudom, kissé skizofrénnek tűnik ez a megközelítés, de hát erről van szó: megtalálni a jobbik énünket odabent.
Mi kell a nagy hátraarchoz?
Estemben szerencsére nem volt szükség hozzá tragédiára vagy súlyos élethelyzetre. Nekem a belső hangom, ha szabad így fogalmazni, súgta nagyon erősen, hogy nem szabad tovább úgy élnem, ahogy addig éltem. Stresszben, hajszában, megalkuvások közepette. Egy délelőtt ez a belső hang aztán önálló életre kelt, és helyettem kimondta: ennyi volt, most elmegyek. Csak két évvel később, amikor valamit számolgattam, döbbentem rá, hogy azon a napon, amikor felálltam, volt édesanyám halálának huszadik évfordulója, s mivel ő pont húsz évvel volt idősebb nálam, aznap voltam pont annyi idős, mint ő a halála napján. Ma már úgy kezelem a dolgot, hogy édesanyám szólt akkor helyettem, mert nem akarta, hogy az ő sorsára jussak.
Miben hihet a világ egy vészjóslóan kiszámíthatatlan korszakban?
Az ember mindenekelőtt önmagával kell, hogy jóban legyen. Én az Úton találtam idebent valakit, aki sokkal erősebb, bátrabb és őszintébb, mint én voltam azelőtt idekint. Szerintem mindenkinek a magához vezető utat kell megtalálni, és attól kezdve semmi nem lesz kiszámíthatatlan, vagy inkább úgy mondanám: kezelhetetlen. Ehhez azonban nem lehet megspórolni a munkát önmagunkon. Kell előbb egy nagytakarítás. Persze külső segítséget is szabad igénybe venni. Mindegy, ki lesz a segítő, a fontos, hogy bízzunk benne. Mióta hazajöttem az Útról, és megjelent öt, belső útkeresésről szóló könyvem, hozzám is nagyon sokan fordulnak tanácsért, segítségért. Ez azonban nagy felelősség, nem lehet csak úgy, a világba bölcsességeket osztogatni, hiszen nem vagyok guru. Ezért aztán életvezetési segítővé képeztem magam, manapság coachként dolgozom, és igyekszem másoknak is rátalálni a vágyott irányra. Ha nekem sikerült, nekik miért ne sikerülne?
A nők vagy a férfiak vannak könnyebb helyzetben önismeret tekintetében?
Úgy látom, a nők könnyebben indulnak el önmaguk felé, a férfiak tovább kapaszkodnak a világ elvárásaiba. Hiszen arra idomítanak bennünket egész életünkben, hogy akkor vagyunk jók, ha meg tudunk felelni a mások által megfogalmazott feltételeknek. Meg arra, hogy a boldogság tárgyakban rejtőzik: nagy ház, drága kocsi, egyebek. Nem azt mondom, hogy a pénz rossz dolog. Csak a sorrend a fontos. Hol van a prioritás. Ha választani kell, mi a fontosabb… Egyre többen látják be, hogy tévedés külső dolgokhoz mérni önmagukat. Az egyetlen mérce mindenkinek belül van. Komolyan kell venni azt a belső hangot, amely mindenkinél jelezget ám! Amikor az ember először fedezi fel, hogy a legtöbb dolog, amiért hajt, amire gyűjt, amiért küzd, az műanyag, akkor biztos lehet benne, hogy megtalálta a jó irányt. Buen Camino!
Bokros László
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez