Senki nem szerethet engem, amíg önmagamat nem szeretem
Aki önmagát nem szereti, az nem gyöngéd, nem jóságos önmagához, és jótett helyébe már régen nem várja a jót. Azt gondolja, a szeretet kizárólag másokra vetülő, másokkal kapcsolatos érzés, szeretni csak kifelé lehet, és soha nem lehet egyszemélyes élmény. Aki önmagát szereti, az csak egoista, önző, hiú érdekember lehet, vallják eltökélten az önmagukkal diszharmóniában élők. Mennyire nincs igazuk. Az önmagukkal rossz viszonyban lévő, szétcsúszott, negatív emberek valóban nem értik, mit szeressenek önmagukon, közben pedig kétségbeesetten, figyelemre, elfogadásra, dicséretre, és szeretetre szomjazva élnének támaszkodó kapcsolatokban.
Önszeretet? Az vajon mi? Hogyan szeressem önmagam, amikor hibát hibára halmozok? Amikor mindent elbénázok, amikor nincs egy normális párkapcsolatom, amikor irigy, sértődékeny, és kritikus vagyok? Amikor újra és újra ugyanarra a szerencsétlen, elátkozott mintára elrontom az életemet? Amikor soha nem elég jó, amit csinálok, amikor nulla az akaraterőm, mert képtelen vagyok leszokni a dohányzásról/ivásról/ mértéktelen evésről/ vagy más önpusztító szenvedélyeimről? Ismerősek a mondatok?
Az ilyen kérdéssorozatok nem segítenek, és nem visznek előre. Ilyenkor az áldozat szerepébe rakjuk önmagunkat, aki passzív, cselekvőképtelen, az időt húzza, és sajnálja önmagát. Ha elfogadjuk, hogy a dolgok nem csak megtörténnek velünk, hanem minden történésnek igenis köze van hozzánk, akkor máris a cselekvő pozícióba helyezzük magunkat, aki kész változni, változtatni. Van egy jópofa olasz vicc egy szegény emberről, aki minden nap elmegy a templomba, hogy imádkozzon a szent előtt azt kérve: "Kedves szent! Kérlek, kérlek, kérlek, hadd nyerjem meg a lottót!" Végül a szobor életre kel, lenéz az előtte térdeplő férfira és azt mondja: "Fiam! Kérlek, kérlek, kérlek, vegyél egy szelvényt!"
Az önmagukkal diszharmóniában élők mind elkülönülve, elhúzódva ülnek a „boldogság-tombolasorsolásokon.” Nincs szelvényük, erőteljes negatív energia árad belőlük, szinte érzed a félelem és a bátortalanság szagát. Arcukon egyen szomorúság, ugyanaz a búskomor szomorú bohóc álarc, ugyanoda festett könnycsepp. Azért jöttek el, hogy némi fényhez jussanak, hogy a ragyogó, reménykedő, boldogságra nyitott szemekből erőt szívjanak el. Azokhoz, akik önmagukat nem szeretik, akik önostorozzák magukat, akik a fogukban tartják a múltat, és el nem eresztik, akik engedték, hogy ez a negatív, fullasztó energiamező rájuk nehezedjen, azokhoz senki szeretete, szerelme nem érhet el. Senki nem hangolódhat rájuk, nem értheti a beszédüket, nem hallja a hangjukat. Az ilyen emberrel nem jó lenni sem, ki a fene vágyik olyan ember társaságára, aki csak akkor ad, ha ő kap előbb. Aki egy távoli csillagon pöffeszkedik, és azt várja, hogy valaki kinyújtsa érte a kezét. Nincs” boldogság szelvénye”, vagyis az áldozat szerepében sajnáltatja és sajnálja önmagát, a semmit szorongatja a kezében, de ha mégis valamit, akkor a kudarcait, az önmagára szórt negatív jelzőket és a múltja le nem vetett, régen elrongyolódott, piszkos ruháját.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez