Szenvedélyek
Gyakran azt mondod nehéz a természetem, holott a tied is az. Nem is kicsit, mi több nagyon, mindig haragszom rád titokban, amiért nem figyelsz eléggé rám. Sokszor hanyagolva érzem magam, de ezt be nem vallanám neked soha. Inkább tüntető jelleggel dacoskodom, mint egy kislány, aki nem kap meg valamit.
Persze tudom, ez a buta, önző énem miatt van, de azt hiszem, mindenkinek van egy kicsit önző oldala. Vagy egy ilyen faramuci helyzetben ez normálisnak mondható? Sőt, sokszor hisztizem és vitatkozom veled. Meg akarlak leckéztetni, de nem tudom hogyan, ezért inkább csak sírok a telefonba, vagy akaratoskodom. Ezeket mind te váltod ki belőlem? Hogy lehet ennyi impulzív érzést kiváltani, ami negatív? Ez persze mind amiatt van, mert igazából szeretlek téged... nagyon.
Mert kedves vagy és törődsz velem, mert nevetek a szarkasztikus vicceiden és azon, ahogy tudsz nevetni, hangosan és olyan szívből jövően. Mert akkor is elviselsz, ha undok és hisztérikus vagyok. Mert tudod, mikor mit kell mondanod ahhoz, hogy észhez térjek és szeressem magam megint. Nagy szó ez mostanában, mert te vagy a legfurább figura, akit ismerek és a legbonyolultabb is egyben, de menet közben rájöttem, hogy szeretem a bonyolult dolgokat. Szeretem, mert az egyszerű az olyan középszerű, olyan szürke. Te nem vagy szürke, nagyon nem.
Pedig te is - mint a férfiak többsége - szereted a középszerűt, azt a lányt, akivel könnyű az élet, aki nem bonyolult és nem nehéz. Érdekesnek találjátok a bonyolultat, de magatok mellé egy egyszerűbbet fogtok választani. Tudom idővel te is így teszel majd és én akkor csak ennyit fogok mondani Neked: „Bájos a barátnőd Hubbell” . A mondat, ami mindig eszembe jut, mikor arra gondolok miért is vagyok számodra olyan különös és furcsa, mert az vagyok, elmondtad már sokszor. Kiszámíthatatlan és igen, egy vagyok azok közül, akik kilógnak a sorból, de valójában ezt szereted bennem a legjobban, csak még magadnak sem vallottad be.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez