Szerződés az ördöggel II. rész
A történet folytatódik, melyben egy jómódú család történetét ismerhetjük meg, akik immáron csaknem 20 éve veszik fel a harcot nap, mint nap a különféle szenvedélybetegségekkel. Cigi, alkohol, gyógyszerek, drog. Mi vezetett ideáig? Hogyan romlott a helyzet évről-évre? Miként csúszik az ember egyre mélyebbre a szerekkel szemben? Van kiút? Ezekre a kérdésekre keresem én is, velük együtt, a válaszokat.
A Fiú: “Mivel az egyik családi vállalkozásban dolgoztam, és mellette részt vettem minden más csibészségben is, nagyon jól ment a szekerem. Ekkor már többnyire a kokain kísért el az éjszakába, ami nem volt olcsó, de simán bele tudtam szorítani a költségvetésembe a lakás és a drága autó mellett. Összejöttem a korábban említett szépséggel. Azt hittem majd segítek neki, és akkor le tud állni a heroinnal. De akkor még fogalmam sem volt a heroinfüggőségről, azt hittem olyan mint a többi, egy kalap alá való cucc. Addig, addig, míg végül természetesen nekem is ki kellett próbálnom, hogy legalább rálátásom legyen, mit esznek rajta a lepattant, remegő betegek. Akkoriban, John Belushi, kokainnal keverve használta, így ezt a variációt teszteltem én is, vénásan, ahogy azt kell. Hirtelen megértettem, mire ez a nagy felhajtás. Olyan érzés volt, mint megérkezni a paradicsomba, csak itt glóriás angyalok helyett, az orgazmus és az eufória érzése várja az utasokat. Csúnyán rajta is ragadtam a szeren, és azon kaptam magam, hogy csontsoványan, szétszurkálva a detoxban kötöttem ki, majd az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) addiktológiai osztályán vendégeskedem, az alkoholisták között. A családot és a munkát addigra már hónapok óta leszartam. Teljesen lenulláztam magam, semmi más nem maradt, az anyai szereteten kívül. Még az elvonón lábadoztam, mikor megtudtam, hogy az új törvények értelmében bűncselekménynek minősül a kábítószer-fogyasztás. Sajnos a pár évnyi diszkódrogozás, és a pár hónapnyi keménydrogozás olyan függőséget és személyiségtorzulást okozott, hogy már el sem tudtam képzelni az életemet a szerek nélkül. Az orvostudomány akkoriban még nem volt felkészülve a hozzám hasonlók kezelésére, szinte vakon tapogatóztak, és leszedálásokkal próbálták “kezelni” a helyzetet. Ennek hála, megismerkedhettem jó néhány antidepresszánssal, nyugtatóval és altatóval, melyek kombinációival vagy alkohollal keverve, újabb módszereket találtam és tanultam, hogy elmenekülhessek a kialakult kilátástalan helyzet és magam elől. Na meg persze a világ elől is, akinek a szemében már csak egy junkie, azaz drogos kis bűnöző lettem. Nehezen volt ez összeegyeztethető a bársonypárnával, amiről leestem. Elvesztettem önmagamat, és az ösvényt, amelyen az életem során járni szerettem volna. Ennek a bélyegét, immáron 15 év elteltével, még mindig érzem. Tavaly a hűvöst is megjártam, pedig nem vagyok egy börtöntöltelék típus, de erről majd később.
Amíg engem az addiktológián félrekezeltek, addig az én szépséges barátnőm bejutott Csernus doktorhoz, aki abban az időben vált egyre sikeresebbé, stílusának és hitelességének köszönhetően. Fiatal, karizmatikus, határozott egyéniség volt, drogos múlttal kiegészítve. Édesanyámnak sikerült elintéznie, hogy vállalja az én kezelésemet is. A doki azonnal szétválasztott minket a barátnőmmel, az egyébként is meddő, kizárólag drogon alapuló kapcsolatnak vége lett. Majdnem sikerült visszaterelgetnie a helyes útra, leálltam az anyaggal (legalábbis a heroinnal), elkezdtem dolgozni és újraépíteni, az azóta sem felhőtlen családi kapcsolataimat. Utólag már látom, hogy a problémáimat senki más nem oldhatta meg helyettem. Sajnos rövid úton visszakerültem a régi környezetembe, a megoldatlan problémáim és családi viszályok súlya pedig szintén nem lendítette előre a tisztaságom iránti elköteleződésemet. Egy jó barátommal (talán az egyetlen igazival) felszolgálóként dolgoztunk együtt, egy akkoriban nyíló budai szórakozóhely alatt, és a környék egyik legnagyobb játékterme mellett. Érzed a helyzet iróniáját, mi? Mivel a fűhöz ragaszkodtam, az alkohol meg a cigi társadalmilag is elfogadott volt, főleg a vendéglátásban, így ezen addikcióim szentháromságában tengettem napjaimat. Fogalma sem volt, a heroin poklát meg nem járó barátomnak arról, mint ahogy akkor még nekem sem, hogy aki egyszer heroinfüggő lett, afelett folyamatosan ott lebeg Damoklész kardja, így tehát az életet teljes absztinenciában kellene élni. Gyakran dolgoztunk 16 órákat, bulizni is szinte kötelező jelleggel jártunk, az életembe szépen lassan visszaszivárgott a speed. Már csak egy húrnak kellett pattannia, hogy heroinhoz nyúljak. Pattant. Aki egyszer volt már “feljebb”, az újra a csúcsra vágyik, főleg módosult tudatállapotban. És már kész is a baj. Először csak egyszer-kétszer csúszol meg, majd újra elkap, és nincs menekvés. Jön, hétről-hétre, napról-napra, aztán csak még egyszer, utoljára. De hányszor? Nem is értem, hogy lehettem akkora barom. Hullottak körülöttem a haverok, barátok. Sajnáltam őket, tudtam, hogy miért, de nem tudtam változni. Pedig Isten látja lelkemet, hányszor veselkedtem neki. De. Mindig jött a de, egy kifogás, ami logikusnak tűnt. Önámítás, önigazolás folyamatosan. Így estem tehát vissza újra, és kerültem elvonóra, újra. Több sikertelen rehab után, új módszert próbáltak ki rajtam. Sokaknál bevált, ha utcára tették és ellehetetlenítették őket. Nálam ez még nagyobb csúszda volt lefelé. Rendőrségről rendőrségre jártam, főként piti lopások, autófeltörések miatt. Az ilyen jellegű tevékenységeim, baráti tarhálásokkal kiegészítve, minden napra összehozták a betevőre valót. De ez nem élet volt már, csak vegetáció.
Visszagondolva kalandos létforma volt, és a magamfajta milliomoscsemetének jó tanulópénz is. Igazi csövesként kóboroltam, és éltem meg a heroinfüggők valódi életét. Nem törődve a jövővel, a fontos értékekkel, még a saját egészségemmel sem. Szerinted érdekelt, hogy a testem felületén tönkretettem az összes vénát? Vagy, hogy milyen visszafordíthatatlan károkat okoztam a különféle belső szerveimben? A húszas éveimben jártam, a szervezetem gyorsan regenerálódott és jó genetikai adottságaim voltak. Baromira hidegen hagyott, hogy ez a korral megváltozhat. Sajnos. Rendre ismétlődött a forgatókönyv, megpróbáltam leállni, jó útra térni, majd hosszabb-rövidebb időintervallumok után újra és újra elbuktam. Ördögi körforgás volt. Mindig ott folytatódott a heroinista csöveskedés, és a piti bűntények sorozata, ahol előtte abbamaradt. Tudtuk, hogy a kisebb bűncselekmények miatt egyesével nagy büntit nem kaphatunk, legfeljebb a zsaruk jól eltángáltak, és pár napot dideregve a fogdán pihentünk. Fel sem tűnt, nem mintha akkoriban nagyon érdekelt volna, hogy Édesapám közben a vállalkozásaiba temetkezve a csúcsra tört. Én, a trónörökös pedig immáron a harmadik X felé közeledve, egy egészen más világba menekültem. Ellenálltam, nehogy be kelljen állni a sorba, hétköznapi emberként élve. Csak toltam a szart magam előtt. A jobb napokon azzal az ígérettel, hogy csak még egyszer. Utoljára.”
Folyt. köv.
Krajnyik Cintia
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez