Találkozásaink
Találkozások. Azt mondják, hogy a találkozások nem véletlenül köttetnek az életünkben. Emberek érkeznek a terünkbe, majd tovább sétálnak. Sokszor nyitunk új kapukat és lehetőségeket egymás között, másokat elzárunk magunktól.
Idegen falak között mozgunk, hogy újra magunkra találjunk a másik szemében remélve felfedezni mindazt, ami belőlünk elveszett. Úgy hisszük, hogy bizonyos találkozások az égben köttettek. Ezek a pillanatok életünk meghatározó élményeivé növik ki magukat, hogy mérföldkőként szolgáljanak éveink útvesztőiben.
Elengedni és elfeledni nem tudjuk azokat az emlékeket, amelyeket ezek a változások magukkal hoznak. Nehéz továbblépni, és elengedni azokat a pillanatokat, amelyek szeretett személyeinkhez kötnek minket. Ugyanilyen erővel hatnak ránk azok az események, amelyek mélyre taszítottak minket önmagunk vermébe. Mégis minden változik, ahogy körülöttünk az idő mindig új helyzeteket és lehetőségeket teremt.
Úgy hisszük, nem tudjuk befolyásolni a dolgok alakulását. Picinek érezzük magunkat, báboknak a sors kezében, kiszolgáltatottnak egy számunkra idegen erőnek. Úgy gondoljuk, mindaz, ami minket körülvesz, mi csak ennyit érdemlünk. Pedig valójában minden egyes pillanatunkban kapunk egy új lehetőséget a felemelkedésre. Minden pillanatban kapunk egy esélyt az élettől, hogy helyrehozzuk azt, amit elrontottunk, felemeljük azokat a kapcsolatokat, amelyeket hagytunk elveszni. Igaz a fájdalom homályában már semmi sem marad ugyanolyan, amilyen a kezdetek varázsában volt, de tiszta szívünk szándékával megbocsáthatunk mindazokért a hibákért, amelyeket elkövettünk az utunk során. Esendő lelkek vagyunk, a félelmeink irányítanak bennünket. Félünk a csalódástól, a megbántástól, a magánytól és a szeretetlenségtől.
Félünk a kegyetlen végtől. Közben nem vesszük észre, hogy minden félelemmel töltött pillanatunkban elvesztünk egy darabot a határtalan lényünkből. A sötétségben nem vesszük észre, hogy fényt vagyunk képesek gyújtani egymás szemében. Ha szembe merünk nézni a félelmeinkkel, akkor rájövünk, hogy társas kapcsolataink fájdalmassága igazából blokkjaink társastáncát jelenti, semmi mást. Ha valaki engem megbánt, megbántja saját lelkének azt a szegletét, amire én tükröt tartok. Ha én megbántok valakit, akkor elutasítom magamban azt, amit ő képvisel. Semlegesek lennénk egymás számunkra idegesítő problémája iránt, és nem vennénk magunkra a vitát, ha nem szólna abban a pillanatban rólunk is. Hiszen nem megyünk bele konfliktusba, ha valami nem sérti meg az érdekeinket vagy az érzéseinket. Ebben a néma harcban elveszíthetjük egymást; a meg nem értettség és az egó fájdalma sokszor elhomályosítja az ítélőképességeinket.
Sokszor csak egy minket teljesen átforgató esemény világítja meg számunkra az utat, és enged visszatekintést a múltba, hogy miért történt mindez meg velünk. Felsejlenek az okok és okozatok, és amint megértjük, hogy a másik min megy keresztül, abban a pillanatban beköszönt a megbocsátás a lelkünkben. Sokszor a karma törvényei uralkodnak, akár hiszünk ebben, akár ignoráljuk, hiszen ahogy egyszer veled, úgy velem is megtörténhet mindaz, ami miatt hasonló helyzetekbe kényszerülve felnyílik a szemünk az igazságra. Sosem lehetünk elég figyelmesek azokra a fájdalmas eseményekre, amelyek körül vesznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy elsodorjanak az indulataink, nem fogjuk tisztán látni a valóságot; elménk bántó képeit fogjuk kivetíteni egymásra.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez