Testem az elmém börtönében
Hogy mikor kezdtem éhezni, pontosan nem tudom megmondani. Lehet, hogy már nyár elején, amikor vége lett a sulinak. De az is lehet, hogy nyár végén, amikor anya végleg elköltözött tőlünk.
Nem szokványos válás volt az övék, apa mindent elkövetett, hogy anyánk életét megkeserítse, és teljesen a padlóra küldje őt. Apám férfiúi egója toporzékolva dühöngött egészen kicsire töpörödve, hogy anyámnak ő nem volt elég jó. Holott más nők a bakancslistájukra írták volna apám becserkészését, az ő megszerzése teljesíteni való női életfeladat volt, egy lifelong project, mert apám annyira, de annyira jó parti volt. Jaj, ti butuska tűsarkakon tipegő nőnemű lényecskék, úgy néztetek apámra, mintha ő lenne maga Hugh Hefner, ti meg a Playboy villa lányai. Valójában a kutya is belepisilt a pénztárcátokba, és az érettségiig sem jutottatok el, a sok fehérnemű fotózás miatt.
Anya elköltözött tőlünk, mert apám gyámhatósági eljárást indított ellene. Pedig nagyon szeretett minket, és soha egyetlen ujjal nem bántott volna, inkább mindig ő állt a bátyám elé, ha apám pofonokkal büntette a rossz jegyekért, vagy a beírásokért. Odaállt, és azt mondta, tessék, engem pofozz, és apám megtette, az elköltözése napjáig bántotta, hol csak szavakkal, hol pedig a tenyere élével. Apám azt mondta, nem kell neki feleség. Képes minden női munkát elvégezni, nem kell ehhez asszisztencia. Megtanította őt a nagyanyám gyerekkorában, mert addig nem fekhetett le aludni, amíg ki nem mosta kézzel az összes koszos zokniját. Ott magasodott felette, mint egy Krőzus, minőségi ellenőrként figyelte, hogy a fűfoltokat eltávolítja-e a folyékony ultra. Szegény apámnak profán felfogása volt a házastársi viszonyról. Titkárnő sem kellett neki a cégnél, mindenki hülye volt, csak ő volt a normális, ezt napjában háromszor kiabálta bele a világba. Anya nem tudott minket magával vinni, mert apánk házassági szerződéssel vette feleségül annak idején. Egy forint nélkül költözött ki az úszómedencés, szaunás házból, már nem zokogott, csak belül sírt, elfogytak a könnyei. Ettől kezdve minden nap eljött az iskolánkhoz, és titokban a parkban ültünk letört háttámlájú padokon, hajléktalanok, és éhes, városi galambok mellett, egymást átölelve, jókedvet és túlélést színlelve. Aztán egy napon nem engedtek ki hozzá az osztályból, azt mondták, anya veszélyeztet minket, azt sem tudtam, mi ez a szó.
Ekkor kezdtem éhezni. Ettől a naptól kezdve, csak vizet és almát ettem. Evés után órákig sétáltattam a kutyát, hogy azt a kevés bevitt kalóriát is elégessem. Apám azt mondta, minden házimunkát el tud végezni ő maga, de valójában mindent mi csináltunk, de főleg én. Tizenöt éves voltam ekkor. A hétéves öcsém anyapótléka lettem, én bújtam mellé esténként, én meséltem, és énekeltem neki, úgy, ahogyan anyától láttam. Én vasaltam a ruháinkat, és én készítettem a reggelit mindenkinek. Apám nem észlelte, hogy észrevétlenül felnőttem, kamaszlányként anyaszerepet kényszerített rám, milyen kényelmes volt ez neki. Mindig magas voltam, több mint százhetven centi, de ebben az időszakban 54 kilóról 45-re fogytam. Apámnak kedvenc szórakozása volt, hogy daginak, husikámnak nevezett, és észre sem vette, hogy kilenc kilót fogytam, sőt folyamatosan még mindig degradáló megjegyzéseket tett a súlyomra és az alakomra, pontosan úgy, ahogy annak idején anyánkkal tette. Egy idő után már almát sem ettem. A vacsoraasztalhoz soha nem ültem le, és azt mondtam, a szobámban reggelizem. De valójában egy zacskót tartottam a táskámban, abba söpörtem az ételt, végül az utcán kidobtam. Az ebédet be sem fizettem a suliban, az árából hashajtót vettem, előfordult, hogy naponta hat szemet is bevettem. Teltek a hetek, és ő még nem gyanakodott, a tanároknak hamarabb feltűnt az éhezésem, mint a saját apámnak. Akkor kerültem a pszichiátriára, amikor negyvenötről huszonkilenc kilóra fogytam. A szervezetem dehidrált volt, a bőröm foltos, a hajam száraz volt, mint a pergamen, nagy része kihullott. Először infúziót kaptam, majd szondán keresztül tápláltak, előfordult, hogy folyékony tápszert is kaptam, ennek nagy részét kihánytam. A nővérek és az orvosok tudták, hogy szeretek olvasni, csak akkor adták oda a könyveimet, ha fél óráig nyugton maradtam evés után. Már annyira gyenge voltam, hogy amikor a nagyanyámat akartam kikísérni a folyosóra a kórházi szobámból, három lépés után összeestem. Mellkasi fájdalmak gyötörtek, és egy éjjelen azt figyeltem kábán, hogyan lassul és gyengül a szívverésem. Ekkor anyát véltem látni az ágyam mellett, éreztem, ahogyan csont soványra fogyott kézfejemet, arcomat simogatja, puszilgatja, álomszerű lebegés volt, közel volt a halál. Apám és anyám elfojtott veszekedését is hallottam nagyon távolról, hát még most sem hagyjátok abba? Anyám egy tapodtat nem mozdult, apám szavai már nem találták el halálos nyílként, ott volt a helye mellettem. Ő messziről is megértette a segélykiáltásomat, a néma sikolyomat, a sorsom elleni csendes, halálos demonstrációt. Az anyukám gyógyított meg. Azzal, hogy behozott egy óriás tükröt a szobámba. És én először láttam magam mások szemével. Láttam magam oldalamra fordulva, foltosan, sárgán, láttam, ahogyan vérzik a térdem, mert a csontjaim átszúrták a bőrömet. Azt mondta: az éhségsztrájk egy döntés volt. Most hozd meg az evés, az életben maradás döntését. Csak rajtad áll. Lássuk, most mire vagy képes.
Ezen a napon újra enni kezdtem. Először csak tápszert, mint a kisbabák. Aztán könnyen emészthető bébiételeket, majd pépesített ételeket. Fokozatosan visszatértem az életbe, és éreztem, hogy ölel át újra két karjával. Még az egészséges vér zubogását is hallani véltem az ereimben. Tudom azon az éjszakán a halál angyalai látogattak meg. De anya is ott ült, amikor a kiálló csontokat simogatta a csuklómon, és elhessegette őket, ez volt a szerencsém. A szüleim azon az éjszakán elásták a csatabárdot. Mindannyian, még a nagyanyám is, hatékony családterápián vettünk részt. Negyvennégy kiló voltam, amikor elhagytam a kórházat. Most huszonnyolc éves vagyok, és nincsenek testképzavaraim, tartom az ötvenöt kilós versenysúlyomat.
Nem először mesélem el a történetemet. Azért teszem, hogy felhívjam a figyelmet a tényre, az anorexia a lélek segélykiáltása. Egy tünet, melynek kiváltó okát kell elsődlegesen megtalálni. Az csak sztereotípia, hogy az anorexia azoknál a lányoknál alakul ki, akik olyan vékonyak akarnak lenni, mint a topmodellek. A probléma sokkal összetettebb ennél. Az anorexiás átlép a sötét oldalra. Segítenünk kell neki, hogy belülről felhúzza a redőnyt, meg kell tapasztalnia a segítő, támogató, szeretet teljes kinti világot, hogy újra beengedhesse a napfényt, és a lélek végleg a gyógyulás útjára léphessen.
Király Eszter
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez