Van értelme a szerelemnek?
Meglátjuk és megismerjük egymást. Jobb esetben kölcsönös a játék, jönnek a beszélgetések, jó poénok, együtt nevetések és felszabadult pillanatok. Kézenfogva, vagy derékon ragadva járunk egymás társaságában nappal vagy éjjel egymást takarjuk be önmagunk lelkével-testével.
Jönnek az üzenetek, várjuk a hívást, és ahogy fonódik bele életünk egymáséiba előjönnek a jól megszokott kérdések: mi is ez? Hol tartunk most? Meddig fog ez tartani? Neked mi van a múltadban, lezártad és tovább léptél? Van valaki a szívedben, akiről mélyen hallgatsz, visszatart téged attól, hogy hozzám érj? Volt nálam jobb, esetleg lesz nálam még jobb?
Olyan vagy amilyennek képzeltelek, vagy olyan vagy, amilyennek mutatod magad? Most én hol tartok? Lebontottam a falakat, amiket a múlt sebei emeltek elém, vagy önként döntöttél le minden korlátot bennem? Elég erősek vagyunk, hogy meg tudjuk egymást tartani? Tudunk felhőtlenül, bolondosan szeretni még, vagy már nem hiszünk a mesékben, és csak jöjjön a kémia, ez köztünk működjön? Végül is legyen pár perc az életünkben, amikor elfelejtjük a világot és a gondjainkat?
Örökös köröket futunk a lelkünkben minden egyes kitárulkozáskor. Szeretnénk szorosan magunkhoz ölelni az új lehetőséget, hinni az új reményben, de minden egyes pofára esés után egyre nehezebb tartani az elképzeléseinket. Mindig jön valami és valaki, aki próbára teszi a lelkünket és a türelmünket. Összetörünk ismét, szedegetjük darabjainkat a földről, próbálva felmérni a kárt, amit a csalódás okozott bennünk. Gyűjtögetjük az ötleteinket legközelebbre, amikor okosabbak, óvatosabbak, bölcsebbek leszünk. Vagy igazából tehetünk magasról az egészre, és nem engedünk be senkit ezeken a falakon belül. Hártyavékony jégen táncolunk mind a ketten fel és alá. Nem tudhatom mikor szakad be alattad a jég, mikor mar el mellőlem a múltad vagy az, hogy nem engem látsz, hanem egy elképzelt képnek a fejedben, amihez titkon hasonlítasz. Engem látsz vajon, ha rám nézel, vagy csak egy újabb kivetülését a „milyen lenne ha?”-nak?
Minden egyes alkalommal, mikor valaki elkezd befészkelődni a szívembe, és próbál utat találni vakon felém, mindig elgondolkodom, hogy most én hova tartok? Van értelme eldobnom sutba minden tervemet, és átadni magam a reményeimnek, vagy ismét járjak páncélban minden egyes pillanatban, attól tartva, hogy mikor omlanak le az illúzióim és kezdhetem elölről mással máskor?
Amikor kint vagyunk a gödörből, akkor gondolkodunk el igazán azon, hogy vajon van értelme a szerelemnek? Van értelme szeretnünk, hogy aztán egy óvatlan pillanatban el kell engedjünk minden érzelmet magunkból, és letisztázni lelkünket, kipucolni mindent a múltból és engedni, hogy megtaláljanak minket újra, ezen a rögös úton félúton a szívünk felé? Mikor vége van a szép időknek és egyedül vagyunk saját gondolataink és félelmeink között mindig azon elmélkedünk, hogy ez most ilyen vagy olyan volt, heves volt és váratlan vagy szép és szívfájdító de lesz ennél jobb? Létezik olyan igazi, egymás kezét fogós, egymás lelkét átölelős, elringatós, megnyugtató érzés? Létezik az a teljesség két lélek között, amibe nem szól bele az elmúlt fájdalom, nincs benne elvárásunk a sérüléseinkből fakadóan, hanem csak önmagunkat adhatjuk végre, levetve minden maszkot és játszmát?
Az igazság az életben, hogy sosem tudunk felkészülni arra, hogy mi vár ránk holnap. Nem tudjuk, hogy amit elengedtünk majd meddig fog követni, hová fognak a csalódásaink minket elvezetni. A hosszú fájdalmakból kigyógyult éveim után meg kellett tanuljak hinni egy megmagyarázhatatlan erőben. A vállam fölött visszatekintve látom csak tisztán, mekkora utat tettem meg önmagam felé. Látom már, hogy a csalódásaim csupán leckék voltak, láttam azt is, hogy a legnagyobb szerelmek múlnak el a leggyorsabban, mert nem hozzám tartoztak. Nagyobb volt a füstje mint a lángja mindennek. Amikor azt hittem, belehalok, akkor kezdtem el dolgozni igazán azon, amilyen lehetek. Már nem ülök elváráshalmazban, nem szabom meg, hogy milyen legyen ő, akire vágyom, csak élem az életem és majd egyszer ideérsz és mellém lépsz. Nem ragadsz magaddal, nem szorongatod a kezem, hogy ne engedjelek el, csak állni fogsz te is csodálkozva, együtt meredünk egymásra és a köztünk kialakult felkavaró érzéshalmazra, és várjuk mi sül ki belőle.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez