Willy Mason: If the ocean gets rough

Kicsit countrys, kicsit folk rockos, kicsit Pink Floyd-os, de leginkább Willy Mason-ös lassú, epikus muzsika, amelyre jókat lehet ejtőzni, a hideg, esős őszi napokon

A fiatal amerikai énekes-dalszerzőnek ez a második nagylemeze, amely a 2004-es Where the humans eat-et követi a sorban. A koránál érettebb – hogy azt ne mondjam öregesebb – hangú Willy Mason zenéje leginkább akusztikus rock alapokon nyugszik, vonósokkal és itt-ott női háttérvokállal kiegészítve. Ebben még önmagában nincs semmi rendkívüli, ám ezeket a dalokat áthatja valami fura, elszállós, időnként kicsit Pink Floyd-os hangulat. Persze Mason és zenekara azért még igen messze van Gilmoure-éktól, néhol mégis elkapja azt a fonalat, például a nyolcas, címadó számban, amely laza country-rocknak indul, és egy egészen monumentális refrén bontakozik ki belőle.

Szerintem ez a legjobban sikerült nóta a lemezen, de a záró When the leaves have fallen sem marad el mögötte, ami a megszokott, lassú, visszafogott akkordoktól jut el egy Vangelis-es billentyűtémáig (tudom, furcsa párhuzam, de helytálló). Ilyen befejezés után érthető jóérzéssel vettem ki a CD-t a lejátszómból. Nem akarom az egekig magasztalni az If the ocean gets rough albumot, mert nem egy alapmű, nem is a világ legjobb zenéje, viszont nem tucattermék. Érzésvilága, hangulata – véleményem szerint – nem reprodukálható utángyártott sablon előadókkal. Van mondanivalója, műfajilag pedig nehezen besorolható. Kilóg a sorból, és ez nálam mindig jó pont.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!