Amíg nem kell szembeköpnöm magam
Sajnos az a baj, hogy a világ általában csak egy torz tükör. Hogy nem mindig kapjuk vissza azt, amit adunk, hogy nem mindenki értékeli a befektetett energiánk, nem mindenki tudja kezelni azt, ha a változatosság kedvéért mi normálisak vagyunk vele és nem verjük át. Hogy mi nem hazudunk szemrebbenés nélkül, már akkor is, ha kérdezünk. Hogy nem használunk nagy szavakat, amikor egyáltalán nem gondoljuk komolyan őket és nem remegünk, ha cselekedni kell.
Sajnos sok esetben azok az emberek érvényesülnek, akik lefelé taposnak, felfelé nyalnak és amikor már sokadik próbálkozásra ütközünk falakba, akkor feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy „vajon nekem is így kellene?”
Nekem is át kellene taposnom a másikon, hátravetve egy nyegle bocsi-t, nekem is ki kellene használni azt, ha valaki közel enged magához és nekem is a földbe kellene döngölnöm a másik önbecsülését, csak azért, hogy én egy fokkal jobban érezhessem magam?
Vajon az a módja, hogy legyen egy „egész jó kapcsolatom”, amit mutogathatok a társadalomnak, hogy hazudok a másiknak, hazudok magamnak és arcon köpöm a tükörképem, csak hogy legyen mellettem valaki? Hogy nem a kompromisszumban hiszek, hanem a megalkuvásban?
Vajon tényleg előrébb visz az, ha csalok a szerelemben, a kártyában, a munkámban, ha megcsalom saját magam, csak azért, hogy ne dőljön össze a kis utópisztikus alapokra épített világom? Vajon megéri úgy lefeküdni, hogy tudom, hogy hiába érek el eredményeket, közben nem vagyok olyan ember, akivé kiskoromban akartam válni? Akire büszke lehetek, azért, mert önazonos és nem áll be a sorba. Aki a kezét nyújtja, ahelyett, hogy hátralépne kettőt, amikor a legnagyobb szükség van rá.
Vajon a sikerhez tényleg a rövidebb út vezet, ami árulással és kombinálással van kikövezve? Vajon rendben van az, hogy a ranglétrán eggyel feljebb csücsülő emberek nemhogy a hónunk alá nyúlnak, hanem kihasználják a lelkesedésünket és teljesen palira vesznek?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez