Gyerekkor
Bemutattam már egy-két diorámámat , de a következő munkám, amit most megosztok Önökkel, elfogultság nélkül állíthatom, sokak kedvence lesz. Most biztos mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért? Lássuk, sikerül-e megválaszolnom!
Akik már ismernek, tudják, ha diorámáról van szó, mindig azon töröm a fejem, mi lenne az a más, mi lenne az, ami egy emlék az életünkből. Olyan, ami kifejezhető diorámában, úgy, hogy sokan elgondolkodjanak rajta.
Hát egy szép napon, mikor éppen otthon üldögéltem, eszembe jutott egy-két gyerekkori történet. Voltak vidám dolgok és persze szomorúak is. Most nagy titkokat osztok meg Önökkel, de talán mondhatom, hogy sajnos sok gyermek átéli ezt, ami velem is megtörtént 5 évesen. Fantasztikus gyermekkorom volt. Imádtam gyereknek lenni. Vidéken, a Balatontól nem messze, egy kis faluban nevelkedtem, Lepsényben (ahol még megvoltam). A családom minden tagja elismert, köztiszteletben álló személy volt. Nagypapám, Nagymamám, Anyukám, Apukám! Így voltunk mi egy nagy család. De ahogy sokunk családjában vannak problémák, így a mienkben is volt. Igaz, én ezt gyermekként éltem át, de nagyon sokszor éreztem a fájdalmat Anyukámon Apukám miatt. Sajnos Ő nem vetette meg az italozást - azt is mondhatnám, ennek mi ittuk meg a levét - és ezzel nagyon sok fájdalmat okozott mindenkinek. Miért is írtam le önöknek ezt a bensőséges dolgot? Elárulom, mert az az ötlet, melyet először akartam megvalósítani, rólam és anyukámról szólt volna. Egy olyan képben melyet sajnos átéltem 5 évesen. Karácsony napján, mikor már mindenki az ünnepre készült, az én Apukám még mindig – szokás szerint - egy helyen tartózkodott, melyet hívhatunk italozónak is. Anyukámmal a hóban este kint vártuk az épület előtt, hogy mikor jön haza. Mikor ezt a kis történetet elmeséltem a feleségemnek, megkérdeztem Tőle. Szerinted megértik majd ezt az emberek, mit is akarok ábrázolni azzal, hogy két figura áll egy kocsma előtt, mellettük egy autó, aminek a csomagtartójára rá van kötözve egy karácsonyfa. Az utcában sötét van, csak az utcai lámpák égnek, így a figurák egy lámpa alatt állnak és várnak. Nem szólt, csak annyit mondott: ez szomorú nem biztos, hogy jó ötlet - és talán igaza is volt. De akkor hogyan tudjam érzékeltetni a gyerekkorom? Hogyan lehetne érzékeltetni az emberekkel a 70 -s éveket, azt amiről annyi mindent tudnánk egymásnak mesélni? Hogyan lehetne sok szép emléket vagy csak akár egy pici bevillanást érzékeltetni, vagy legalábbis minimálisan átadni egy mű láttán?
A megoldás Szolnokon, a makett versenyen jelent meg, amikor megláttam egy figura készletet, mely egy gyermeket és több német katonát tartalmazott. A dobozon lévő ábra szerint éppen háború mentes napon fociznak, tankok között. Hú, gondoltam magamban milyen jó készlet, mennyire jó lesz ezt átfordítani civilekre és nem a háború perceire koncentrálni. Miután a készlet birtokosa lettem már csak egy dolog járt az eszemben. Mit fogok kezdeni ezekkel a jó figurákkal. Hazafelé falvakon keresztül vitt az utam és egyszer csak bevillant. Minden benne lesz, ami csak volt, minden egy helyen, amit láttam, tapasztaltam gyermekként.
Megkérdezném Önöket.
Emlékeznek a régi vidéki vendéglőkre, melyek oldalában meghúzódtak a kis ABC-k? Emlékeznek a réteken felállított vas mászókákra, melyeken még igazán jól lehetett játszani, még ha néha jó nagyot zakóztunk is. Ittak már Önök kékszínű utcacsapból? Ültek már pirosra festett betonszélű padokon? Nagyon sok kérdést feltehetnék még, de nem teszem. Rengeteg olyan dolog eszembe jutott ami nagyon sokunknak emlék.
A dioráma:
Az alap elég nagyra sikeredett, mert bizony egy 1:35 méretarányú épületsor nagyméretű, de talán így lesz látványos. Az elképzelés a következő volt. Egy téglalap alakú épület, melynek az egyik része egy vendéglő, a másik fele egy kis ABC. Az épület előtt egy földes út és az előtt pedig egy nagy rét melyen játszótéri játékok vannak felállítva. Nem sok csak egy pár, mint egy Rakéta mászóka, egy híd alakú mászóka. A rét mellet pad, bokrok … stb. Szóval nekiálltam a munkának.
Nagyon sok volt vele a dolog. Azt szerettem volna, hogy olyan élethű legyen amennyire csak tőlem telik és azoktól a kis apróságoktól amikkel egy kicsit feldobtam a diorámát. Ott volt például a bolt ablaka. Ha vasárnapi képet ábrázolok, már pedig azt tettem, akkor azon le van eresztve a fémroló. De miből lehet ilyet készíteni? Gondolkodtam, majd egy finom kis piskóta kocka csomagolás meg is oldotta ezt a feladatott. Ugyanis ezeket a sütiket, hogy ne tapadjon le a zacskóhoz, bordás kartonra helyezik. Ez nagyon hasonlít a fémrolókhoz melyeket a 70-80as években használtak. Persze ilyenkor kell használnunk a fantáziánkat, mert ugye ez egy fehér karton, de mikor rá kerül egy kis barna meg sárgás festék, egyből egy rozsdás fémdarab lesz.
Emlékszem, régen az épületek ajtaja fölött mindig szép nagy fehér lámpaburák voltak, melyek nyári estéken megteltek a körülötte szálldosó bogarakkal. Ezeket gyöngyökből készítettem el. Hogyan csináljak rácsot az ajtóra, amelyek kartonból készültek? Hát, kitaláltam, hogy az a szalag ami a gipszkartonokat fogja össze, melyet gletteléseknél használnak, tökéletesen alkalmas lehet egy ilyen feladatra.
Igaz már régebben megírtam hogy A Varsó című munkámban hány cserép készült. De itt ezt túlszárnyaltam, mivel napokig csak azt gyártottam. De ismét megérte! Elkészítettem az utcai lámpaoszlopokat, a rétet kócból, és mindent amely kialakította a diorámát. A látvány egyre jobban éreztette a hangulatát ahogy felkerültek az apró kiegészítők, figurák és jármű. Még két dolgot említenék, ami talán a legjellegzetesebb. A rakéta mászóka kartonból és cinből készült. Nagyon nehéz faladat volt és talán nem is lett tökéletes. De mi volt akkor tökéletes? Nekem minden úgy volt jó, ahogy és nem érdekelt gyermekként, hogy éppen hogy van összehegesztve. A második dolog az utcai csap. Levegőre száradó gyurmából készült több is, mert nem volt jó a méret, de a végén miután rengeteg képet és adatott begyűjtöttem a tárgyakról elkészült az is.
Mesélhetnék még nagyon sok mindent mit, hogyan és miért, de úgy gondolom a képek magukért, beszélnek. Ha csak egy picit megérzik azt, amit én éreztem, amikor elkészült és nézegettem a munkát, már megérte. Hiszen a célom ez volt.
Rengeteg ember jött oda hozzám, amikor ezt a munkát bemutattam különböző versenyeken. Kérdések és gratulációk sokaságát kaptam, ami nagyon megtisztelő. De talán a legnagyobb dolog az volt, amikor egy apuka a gyermekének mutatta a diorámát és róla mesélt. Nézd fiam, jé tényleg ilyen volt látod. Hát igen, ennél nagyobb elismerést nem is kaphatott volna ez a mű.
Mielőtt befejezném írásom, azért még annyit elárulok Önöknek, igaz hogy a történetem szomorúan kezdődött, de higgyék el ennek ellenére nagyon boldog gyermekéveket éltem át. Mindez köszönhető volt Nagyszüleimnek és Anyukámnak, akik vigyáztak rám és tisztességre, becsületre neveltek. Én is így próbálok tenni, amikor a gyermekeimről van szó. De egy biztos jó példát kell mutatni, mert ők a legfontosabbak a világon!
Tisztelt olvasóim!
Amennyiben érdekesnek, találták olvasmányom, akkor tartsanak velem legközelebb is.
Egy kis sivatagi homokviharba…
Kiss Imre
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez