Ha sosem maradnak
Volt már olyan, hogy azt érezted, hogy csak egy olyan megálló vagy a másik életében, ahol tévedésből szállt le, vagy azért hogy megpihenjen mielőtt továbbsiet? Hogy te vagy az, aki a másik hátát simítva hallgatja őt, te vagy az, akinek megszorítja a kezét és köszönömöt rebeg, miután kicsavarta a lelkét. Aztán az órájára néz, puha csókot nyom a homlokodra, majd közli, hogy menni kell.
Érezted már azt, hogy te vagy az, akitől mindig mindenki búcsúzik? Akiről mindig lemondanak? Hogy akár diktafonra is vehetted volna, hogy „te vagy a legfantasztikusabb nő a világon, bármit megtennék érted”, de amikor bátortalanul a másik után nyúlt a kezed, már csak a hűlt helyét tapintottad?
Érezted már azt, hogy te vagy az, akire nem tudnak várni? Akit sürgetnek, de az is, akinek karjaiba akkor sietnek, ha senki más nem érti meg őket. Akihez szívszorító félmosollyal futnak, hogy megragassza az összetört szívüket, hogy gatyába rázza az egójukat, majd úgy tápászkodjanak fel, hogy közben téged egy figyelmetlen mozdulattal a földbe nyomnak. Érezted már azt, hogy te vagy az, aki a másik lelkét mindig befoltozza, aki őt ringatja, ha fáj, aki leveszi a fájdalmat a hátáról és megnyugtató öleléssel takarja be? És, akiért ugyanezt megtenni már fáradság.
Érezted már, hogy mindent megadsz, de sosem elég? Hogy a másik újra és újra visszafut hozzád, mert tudja, hogy te vagy a legszebben felépített menedékház, ami mindig visszafogadja. Érezted a fájdalmat, hogy cserébe nem adnak mást csak szép szavakat és ürességet? Hogy még neked kell magyarázkodnod, amiért fontos lett a másik, hogy azt akarod, hogy ne csak három pont legyen minden mondata végén, amibe belesző, hanem felkiáltójel.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez