Nem hazugság, csak mást jelent
Kicsit olyan ez, mint mikor hajmosásnál a víz alá merülünk és nem halljuk, ha beszélnek hozzánk. Majd kibukunk és már értjük tisztán. Legalábbis a kimondott szavakat, a hátukra pakolt jelentést nem feltétlen. Hihetnénk akkor, ott, a víz alatt, hogy megsüketültünk. Hihetnénk azt, miután behunyjuk a szemünk, hogy sose látunk újra tisztán. De nem tesszük. Akkor miért van az, hogy az érzésekkel már máshogy bánunk?
Miért van az, hogy ott azt gondoljuk, minden csak A vagy B lehet, hogy vagy az elképzelésünk szerint kell, hogy alakuljon a dolog, vagy inkább sehogy?
Hogy különválogatjuk őket, mint a mosatlant, csak itt „jó” és „rossz, felesleges” csoportokba.
Túl gyakran hisszük azt, hogy az élet vagy csak fekete, vagy csak fehér lehet, nem társítjuk másnak a koncepcióját a kimondott mondataihoz, hanem inkább rávágjuk, hogy hazudik. Azt ordítom, hogy nem szeret a másik, kizárólag azért, mert makacs gyerekfejjel csak a saját forgatókönyvem által előírt „szeretlekben” hiszek.
Olyan könnyű valakit hazugnak titulálni, csak mert nem tetszik a valósága.
Könnyű elfordulni, ahelyett, hogy a szemébe néznénk, és azon keresztül fejest ugranánk a lelkébe. Mit gondolsz, miért gondolod azt, ki vagy te? Ki vagyok én neked?
Az esetek többségében csak magunkat látjuk a másik cselekedetének tükrében. Ahogy feketén-fehéren sétálunk az élete peremén, lábujjhegyen, nehogy kiessünk a kegyeiből.
Én is rögtön tiltakoztam, amikor sorolni kezdted, hogy miként szeretsz. Hogy nem tudnál máshogy tenni, hogy a részed vagyok és ez mindig így lesz, még akkor is, ha most makacs módon rázom a fejem, és magyarázatot követelek minden tettedért, minden olyan dologért, ami igazából nem is rám irányul, hanem te vagy, a te mozzanataid tömkelege.
Ráztam a fejem, hogy nem szerethetsz így, hiszen nekem nem ez az elképzelésem arról, ha két ember szereti egymást, de tudod valamire mégis rájöttem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez