Beszélgetés Balczó Péterrel

Balczó Péter operaénekessel, a Magyar Állami Operaház és az Erkel Színház oszlopos tagjával, a nagykörúti Szamos Cukrászdában találkoztam. Észnél kell lenni, hiszen interjúalanyaimnak általában fogalmuk sincs a kinézetemről, így nekem kell kiszúrni őket. Péter elszáguldott a teraszon mellettem, be a kávézóba, én pedig percekig azon morfondíroztam, hogy vajon ő érkezett-e meg, a napszemüvege ugyanis bizonytalanná tett a kérdést illetően. Végül aztán kiderült, hogy valóban ő az, és mire leültem az asztalához, neki már ki is hozták a süteményt és az ásványvizet. Én rendeltem egy koffeinbombát és végre belevágtunk.

- Hétévesen kezdtél hegedülni. Volt aki zenei múlttal rendelkezett a családban és ennek hatására kezdtél el tanulni vagy teljesen önszántadból?

- Soha nem volt zenész a családban. Lehet, hogy van akinél már nagyon korán, négyévesen megmutatkozik az isteni tehetség, én nem ez a kategória vagyok, nálam hétévesen derült ki, hogy van érzékem a zenéhez.

- Azt gondolom, hogy az sincs még olyan későn. (nevetek)

- Én is azt gondolom, de van akinél ez sokkal hamarabb megmutatkozik, lásd Mozart vagy éppen Liszt. Én ezekbe a magasságokba még nem jutottam el, és valószínűleg már nem is fogok. Már csak azért sem mert én előadóművész vagyok, ők pedig alkotóművészek voltak, na de hagyjuk is, ez egy másik téma. Felsejlik egy kép, mintha már óvodában is szerettem volna énekelni, de erre mérget nem vennék. Az általános iskolai elbeszélgetésen fedezte fel a tanítónéni, hogy jó hallás- és ritmusérzékkel lettem megáldva, így nyertem felvételt zenetagozatos osztályba.

- Mikor kapcsolódott be a hegedű mellé az éneklés?

- Zenetagozatosként már első osztálytól kezdve kötelezően énekelni is kellett, fiúk esetében a hormonális változások és elsősorban a mutálás miatt, gyakorlatilag tizenhat-tizenhét éves kor után lehet komolyabban elkezdeni foglalkozni az énekléssel, ez nálam is ekkora datálható. Amikor el lehetett kezdeni foglalkozni a hangommal, mint szóló- és operaénekes, akkor én elkezdtem vele foglalkozni.

- Tinédzser korodban mennyi idődet vette el a hangképzés, a hegedűórák, a fellépések, a gyakorlás, és ez milyen képet festett rólad a társaid, elsősorban a lányok körében?

- Ez már egy érdekes kérdés. Alapvetően nagyon szeretek interjút adni, a művészek azon típusa, akiknek a csoportjához én is tartozom, nagyon szeretnek magukról beszélni. Valószínűleg, ha tíz-húsz-harminc év múlva is fognak velem interjúkat készíteni, akkor is ezeket a kérdéseket fogják feltenni nekem. Nem mondom, hogy kezd unalmassá válni, de az utolsó kérdésed már érdekesebb, de természetesen ez is felmerült már. - A beszélgetésnek ennek a pontján tettem félre az előre összeírt kérdéseim 90 %-át, és az agyam fogaskerekei maximális fokozatba kapcsoltak, hogy új, izgalmasabb kérdéseket tehessek fel Péternek, aki a legkevésbé sem tűnt nagyképűnek, inkább hálás voltam és tiszteltem érte, amiért jelezni merte, hogy örül, ha nem szokványos kérdéseket teszek fel. - Én csodabogár voltam, vagy nevezzük művészléleknek, bárminek. A művészlélek talán egy aranyos és találó kifejezés. Az ember, amikor tizennégy évesen arra van ítéltetve, hogy pályát válasszon, holott fogalma sincsen semmiről, akkor én pályát választottam, vagyis azt hittem. Jól ment a matek és a sport is, mindig is sportoltam, de tudtam, hogy sportoló nem akarok lenni. Én a számítástechnikai szakközépiskolába szerettem volna menni nyolcadik után, azt gondoltam, hogy az lesz a jövő, az is lett, az lesz a jó út. Annyi volt csak a bökkenő, hogy nem vettek fel. Végül is sikerült elmenni az X gimnázium, X osztályába, az X-edik padsorba, X-edik növendékként, tehát nem egy elit iskoláról beszélünk. Azért voltam csodabogár, mert zenéltem, hegedűltem, énekeltem. Itt már dereng valamilyen iskolai ünnepségen való fellépés. A művészet nem kimondottan volt jelen ebben az iskolában, és harmadik végén döntöttem el, hogy iskolát váltok, és akkor mentem át a debreceni Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol már szólóénekesként érettségiztem.

- És a lányok?

- Ja tényleg, hát a lányok! (nevet)

- Meg úgy összességében a kortársaid. A hegedű és az éneklés nem feltétlenül számít népszerűnek középiskolában.

- Én menő voltam, mert kosaraztam. Csak nem voltam magas. Mellette zenéltem. Tehát én mindig is nagyon menő voltam. Na jó nem, csak annak éreztem magam. Hosszú hajam volt, kizárólag kötött pulóvert és bársonynadrágot voltam hajlandó viselni, alternatív rockzenét hallgattam, tehát tényleg csodabogár voltam. Ez nem felvett dolog, egyszerűen ez volt a stílusom, ilyen voltam. Akkor én még nem csajoztam, nem is nagyon jött be a lányoknak az a vonal, amit én képviseltem, és akkoriban még nem is voltam erre igazán felkészülve.

- Mikorra teszed azt az időszakot, amikor már igen?

- Most, későn érő típus vagyok. Most jött meg a bátorságom hozzá.

- Érettségi után a Csokonai Színház operakórusának lettél a tagja. Ez felvételi vagy megkeresés alapján történt?

- Az akkori tanárnőm énekelt a színházban, és tudta, hogy meghallgatás lesz a kórusba. A fiúk mindig kelendőbbek, és kellett nekik énekes, én pedig nagyon boldog voltam, hiszen rögtön az érettségi után professzionális énekesként kezdhettem el dolgozni. A professzionális alatt azt értem, hogy pénzt kapsz azért, amit csinálsz. Nagyon az elején voltam még a szakmának, úgymond nem is tudtam énekelni, most sem tudok, nagyon szeretnék megtanulni.

- De boldog lennék, ha én nem tudnék így énekelni...

- Tényleg szeretnék mindig jobban énekelni. Nem vagyok maximálisan elégedett, mindig van hova tovább fejlődni, folyamatosan dolgozni kell, képezni önmagadat. Ez egy élethosszig tartó folyamat. Szóval bekerültem az énekkarba, felvételi alapján, és három éven át voltam a tagja.

- Mennyire folyik kemény rivalizálás egy kórusban vagy az egész szakmában?

- Természetesen van rivalizálás, minden szinten. Művészetről beszélünk, előadóművészetről, egyéni a pálya, ahol egyedül futja mindenki a köreit. Mozart A színigazgató című operáját éppen ma délelőtt kezdtük el próbálni, és abban hangzik el egy sor, énekelni most nem fogom: “Minden művész arra vágyik, hogy a legjobb Ő legyen.” Ez egy belső motor, ami bennünket hajt. A rosszindulatú rivalizálás rosszat szül, ha jóindulatú, akkor jót. Verseny, sport. Sok párhuzam van a sport és a szóló zenei pálya között.

- Mondhatjuk, hogy a pályád a kezdetektől fogva egyenes pályán ível felfelé. Nem érkezett soha olyan visszajelzés, hogy elszállt veled a ló, vagy túl magabiztos vagy?

- Annak tűnök? (nevet)

- Nem, csak kérdezem. (mosolygok)

- Na, izgalmasabbnál izgalmasabb kérdések!

- Ezeket most találom ki. (nevetek)

- Jól látod, ha távolról nézzük a pályámat, akkor viszonylag könnyű utam volt ideáig. A háttérben, a takarásban persze nem ilyen egyszerű ez. Az én lelkem nyughatatlan. Évekkel ezelőtt a Debreceni Színházban kicsit elszaladt velem a ló, úgy éreztem, hogy megbántottak, és én az asztalra csaptam, mondhatjuk, hogy rossz döntést hoztam. Ennek következményeképp a szülővárosomban, az anyaszínházamban nem léptem fel az ezt követő öt évben. Ez azóta megváltozott, de akkor elkerültem a városból, mert nem értem el a célom, de valószínűleg